Sajnos csak most tudtam megírni a bejegyzésemet, így elnézést kérek, ha már lerágott csontokkal foglalkozom, de szokásomhoz híven, nem olvastam a bejegyzéseket, de bevallom néhány kommentet igen, így tudom, hogy elég nagy vitákat és érzelmeket generált a téma. Az előadást hallgatva az az érzésem támadt, hogy nem árt átgondolnunk a saját „toleránsságunkat”, vajon azok vagyunk-e valójában, illetve jól vagyunk-e azok. A fogyatékos emberekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk egyrészt homogén csoportnak tekinteni őket, másrészt úgy gondolni, hogy tudjuk, hogy nekik mi a legjobb, mert esetleg saját magunkból indulunk ki (ami már ott tévedés, hogy senki nem tudja reálisan egy másik ember helyzetébe képzelni magát) és valamilyen paternalista szemlélet alapján szentimentális elképzeléseink, érzéseink vannak, vagy arra gondolunk naivan, hogy ők bizony ezt vagy azt biztosan nem tudják véghezvinni. Az együttélés, együttműködés normáinak a kialakulását, természetessé válását nagyon megkönnyítené az integrált iskolai oktatás/nevelés is, hogy „éppen jó” legyen a szemléletünk. Az előadás talán a legfontosabb üzenete az volt a számomra, hogy mindig az egyéni szükséglet a döntő és nem szabad senki helyett dönteni.
Az előadás és a téma hiánypótló volt a számomra, ezzel a témával ilyen mélységben még nem találkoztam, különösen érdekes volt az IKT felőli megközelítés. Az 5. témahéten szintén érintettük a digitális esélyegyenlőtlenség kérdését, amikor arról is szó volt, hogy az esélyegyenlőtlenség az egyén és a közösség vesztesége is. Ez Virányi Anita által ajánlott Mosolyka blogja kapcsán jutott eszembe, ha nem ír Mosolyka blogot, akkor nem ismerjük meg a napi gondjait, örömeit, amitől más szemmel nézzük ezentúl a metróhoz vezető lépcsőket, az aluljárót vagy rájöhetünk, hogy kerekesszékkel is lehet szórakozni. Az IKT ilyen értelemben is hozzájárulhat a digitális esélyegyenlőség lehetőségével az offline életbeli esélyegyenlőség elősegítéséhez is.
Sokszor szerintem azért is vagyunk bizonytalanok, mert nem is tudjuk, hogyan is segítsünk, így inkább nem segítünk: majd valaki más, aki tudja, hogyan kell „szakszerűen” csinálni, semmiképpen nem akarunk ártani, megbántani, hiszen van olyan jószándék, ami többet árt mint használ. Ilyen gyakori segítségadási szituáció lehet például egy vak embernek segíteni átmenni az úton. Pedig csak egyszerűen meg kellene kérdezni, hogy segítsünk-e és hogyan, de a 21. században az internet segítségével előre is felkészülhetünk, például innen.
Az előadás közben még az az élmény jutott eszembe, ami a Láthatatlan kiállításhoz fűzödik. (Aki még esetleg nem volt, érdemes megtapasztalnia.) A kiállítás látogatói egy teljesen tökéletesen sötét helyiségben vesznek részt egy „túrán”, a vezetők pedig vak emberek, a túra útvonalai pedig a mindennapi élet helyszínén vezetnek keresztül. Az élmény is izgalmas (van, akinek félelmetes): megtapasztaljuk, hogy milyen amikor a szemünket nem tudjuk használni, nincs térérzékelésünk (irányokról, a helyiségek nagyságáról). Ebben a környezetben mintha megfordult volna a világ, „látóként” én voltam az, aki segítségre szorult (a „fogyatékos” ember), a vak vezetőink pedig amellett, hogy mindenkit név szerint megismertek, tudták, hogy a térben melyik látogató hol tartózkodik, ki maradt le, segítettek. Azt gondolom, hogy a fogyatékosság mint olyan nézőpont és a környezeti feltételek kérdése is. A környezet pedig szerencsére átalakítható, változtatható, testre szabható. (Mire is jó a technikai fejlődés?) Ha adaptív a környezet, akkor bizonyos esetekben nem is kell beszélnünk fogyatékosságról, hiszen például a távmunkában mindegy, hogy ki milyen székben ül a számítógép előtt.
Akadálymentesítés és univerzális tervezés
A fentiek miatt is volt nagyon érdekes a számomra az akadálymentesítés és az univerzális tervezés kérdése. Mindkettő fontos a maga a nemében, de az univerzális tervezés célkitűzése, miszerint olyan megoldások szükségesek, amelyek a lehető legszélesebb réteg számára adaptivitás nélkül alkalmazhatóak, számomra az integráció szellemiségét képviseli – „Design for All”. Az elhangzott példa szerint nem kell lépcsőt tervezni egy új épülethez, hiszen a rámpán mindenki fel tud menni. Nem egy külön feladat, hogy megoldjuk például a kerekesszékes emberek közlekedését, hanem olyan megoldásokat tervezünk, ami mindenki számára megfelelő. Erre negatív példát a saját lakóhelyemen is könnyen találok: néhány éve a vecsési vasútállomás átépítésekor (európai uniós forrásból) készítettek a lépcső mellé egy felvonót, de ezt egy kerekesszékes ember csak akkor tudja használni, ha szól az állomás dolgozóinak, hogy indítsák el, mert egyébként le van zárva. (De gondolom, a munka befejezésekor ki lett pipálva az akadálymentesség megvalósulása.) Tehát, hiába van egy eszköz, ha segítség nélkül nem tudja használni, aki számára készítették, nem teszi lehetővé az önálló közlekedést - persze a semminél ez is több. Úgy gondolom, hogy éppen ezért fontos a szemléletmód, hiszen adva volt egy átépítési feladat, volt rá pénz, már csak a megfelelő szemlélet hiányzott, hogy esetleg olyan megoldás szülessen, ami mindenki számára egyaránt megfelelő.
Universal Design for Learning
Szintén hiánypótló volt a számomra az univerzális tervezés oktatásban megjelenő szemlélete, az UDL – Universal Design for Learning, amiről, bevallom most hallottam először. Az előadás során konkrét példa is előkerült, a CAST, amely egy nonprofit kutatási és fejlesztési szervezet, a célja, hogy mindenki számára kiterjessze a tanulási lehetőségeket. A CAST szándékai szerint olyan tanulástervezési módszereket és eszközöket adnak a tanárok kezébe, amelyekkel mind a jelenléti, mind a távoktatás és a blended képzés is megvalósítható. A CAST honlapján érdekes és hasznos információkat kaphatunk a szemléletről, módszerekről, elvi alapokról, sőt online tanulás segítségével mi magunk is elsajátíthatjuk ezeket. Azt gondolom, hogy ez nagyon izgalmas kezdeményezés (1984-ben kezdték!), de sajnos nem találtam első körben olyan adatot, hogy Magyarországon foglalkozna-e vele valaki. A másik, ami kérdés maradt bennem, hogy pontosan melyik célcsoport hogyan, melyik vetületét tudja használni a „könyveknek”, ennek még utána kell néznem, egyelőre magával ragadott az egyszerűen használható szerkesztő eszköz (tanárok is könnyen elsajátíthatják a szerkesztést) és a honlapon található rengeteg információ.
Az CAST UDL szerkesztőben regisztráció után elkészíthetjük a teljes tananyagot - a mintaanyagokat regisztráció nélkül is meg lehet tekinteni - különböző oldalelrendezésekből válogathatunk (képpel, kép nélkül, hol jelenjen meg a kép), feltölthetjük a saját magunk készítette hangfájlt (A hangfelvételt akár a Windows hangrögzítő eszközzel is el lehet készíteni, csak egy mikrofon kell hozzá, majd mp3-ba konvertálni például a Format Factoryval) és kiválaszthatjuk azokat a kedves ki figurákat (coach-okat), amelyek mellett a tanulási folyamat segítésére különböző instrukciókkal, javaslatokkal helyezhetünk el, illetve feladatokat is kapcsolhatunk az oldalakhoz. A szerkesztő tartalmaz beépített szövegfelolvasó rendszert, ami magyarul sajnos nem elérhető, így a magyarul beírt szövegeket is angolul olvassa fel (emiatt jelenleg nem igazán használható a számunkra).
A technikai eszköznél talán fontosabb a fejlesztés módszertanának elsajátítása, ez azonban egy nagyobb feladat, amelyre a jelenlegi szűkös határidők miatt nem vállalkoztam, viszont nagyon érdekel a téma, azt gondolom, hogy egyrészt az e-learning másrészt pedig a felnőttképzés egyik fontos területét képviseli, ez a szemlélet és technika a felnőttképzésben is nagyon hasznos és használható lenne, megéri vele foglalkozni a későbbiekben is.
Integrált felnőttképzés?
Az elmúlt hónapokban több FAT akkreditált képzési programmal is találkoztam, az akkreditációs adatlap (I. adatlap) 8. pontja: „A képzés fogyatékkal élők, vagy hátrányos helyzetűek számára is elérhető, a speciális képzési igények figyelembevétele az alábbiak szerinti:” (Az Önálló életvitel című oldal kerülendőnek tartja a fogyatékkal élő kifejezést…egyébként számomra nagyon hasznos volt ez a kifejezésgyűjtemény, igyekeztem ez alapján "nyelvi lektorálni" a bejegyzésemet) szól a speciális képzési igények figyelembe vételéről. Az a tapasztalatom, hogy mozgáskorlátozott résztvevők számára akadálymentesített helyszín biztosítása az egyik általánosan megjelölt, a másik pedig a gyengénlátó résztvevők részére készülő tananyag (nagyobb betűkkel nyomtatva). Vajon ez elég-e és tényleg tudják biztosítani az intézmények, ha van ilyen jelentkezőjük? Érdemes lenne vizsgálni, hogy hány fogyatékos személy jelentkezett felnőttképzési szolgáltatásra (olyanra, amit nem kifejezetten fogyatékos résztvevők számára hirdettek). Érdekes lenne megtudni azt is, hogy vajon vannak-e olyan minimális követelmények az akkreditált programokkal kapcsolatban, amelyek kötelezőek, de jelenleg az az információm, hogy nincsenek, úgy határozza meg egy intézmény, ahogyan akarja, hogy milyen speciális csoportoknak biztosít hozzáférést a képzéséhez.
Beszélgettem néhány felnőttképzési szakértővel, megpróbáltam megtudni, hogy ők milyen információval rendelkeznek, mennyire jellemző az integráció megvalósítása a felnőttképzéseken. Arról számoltak be, hogy ők maguk is indítottak már (civil-egyházi szféra) olyan képzéseket, amelyek fogyatékos embereknek szóltak, „integráltan”, mert voltak gyengénlátó, vak, siket, mozgáskorlátozott résztvevők is képzésen (szerintem ez az igazi nehéz helyzet, hiszen nagyon nagy mértékben eltérőek az igényeik), illetve elmondták, hogy például siket résztvevőket minden további előkészület nélkül tudnak fogadni – ha tud magával jelnyelvi tolmácsot hozni, a mozgássérült résztvevőknek akadálymentesített környezetet is tudnak biztosítani. Volt tapasztalatuk gyengénlátó és vak tanulókkal is, de talán itt akadt a legtöbb problémájuk módszertanilag a saját eszköztárukat tekintve.
Ide kapcsolnám az előadás során a tanárszerepnél elhangzott kérdést, hogy vajon mi a fontosabb a speciális tudás vagy az elfogadó attitűd. A követező dián ott is volt a válasz, ami egy tanárjelöltet biztosan megörvendeztet, mert a speciális tudásra ott van mellette a gyógypedagógus, van akivel együtt tud működni. De vajon mit tehet például egy felnőttképző intézményben oktató andragógus tanár? A felnőttképző intézményekben általában nincs gyógypedagógus, így ahhoz, hogy fogyatékos felnőtt tanulót is tudjanak fogadni egy képzésre milyen megoldásban, segítségben gondolkodhatnak, kihez fordulhatnak? Hol és hogyan tudják a tanulás univerzális tervezését akár a tananyagfejlesztés, akár a speciális módszerek területén elsajátítani, alkalmazni? Vannak ilyen módszertani központok? (Ezek igazi kérdések, ha valaki tud rá válaszolni, szívesen fogadom.)
Akadálymentesítés
Az IKT szempontjából másik fontos szempont a weblapok akadálymentesítése. A weboldalak akadálymentesítéséhez a Web Akadálymentesítési Útmutató 2.0 ad iránymutatást. Az akadálymentességnek 4 alapelve van:
- Észlelhetőség
- Működtethető
- Érthetőség
- Robosztusság
Minden alapelv irányelvekből áll, amelyekhez tesztelhető teljesítési feltételek tartoznak. A weblapok minősítésében három megfelelőségi szint van, az A, AA és az AAA szintek, az A a legalacsonyabb. Az akadálymentesítés nem csak a fogyatékos személyek számára könnyíti meg a hozzáférést, hanem a technológiailag akadályozottak (például gyenge hardver) és a speciális célcsoportok számára is (például idősek, gyerekek). Az útmutató pedig nem csak általánosságokban fogalmaz meg elveket, hanem konkrét módszereket is megad, amiket követve és alkalmazva nagyobb lesz az esély arra, hogy egy-egy weblap tartalma a lehető legszélesebb körben elérhetővé váljon.
Nagyon köszönöm a témát, de azt sajnálom, hogy erre az utolsó témahéten került sor, és azt is, hogy későn kapcsolódom be a csoport beszélgetésébe, pedig talán még nem volt olyan téma, ami ekkora "forgalmat" generált volna, amiből látszik, hogy mindenki fontosnak tartja.
