weszelyorsolya

... mellettem húznak el a Porschék, Ferrarik, úgy érzem, mintha állnék, pedig nyomom a gázt. Ez volt az érzésem az elmúlt egy hét során. Akár vigasztalhatnám magam azzal is, hogy lassan járj tovább ér(l)sz és lassú víz partot mos. De ez nem vigasz, időre mindenkinek célba kell érnie ahhoz, hogy ne diszkvalifikálják a versenyből. Persze mi nem egymással versenyzünk, hanem az idővel.

A hét tapasztalatai

Szeretem az információkat megrágni, átgondolni, utánanézni, elmélyülni benne, kialakítani a saját véleményemet, beilleszteni a saját struktúráimba. Új világok tárultak elém a blogokban, izgalmas témák, például a mémekről vagy a szemantikus webről, de választanom kellett, vagy a komment-tweet-blog penzumot teljesítem vagy elmélyülök és utánanézek ezeknek.  Ez Xenia blogjában tudatosult igazán bennem, készíthetek én feladattervet, próbálhatom menedzselni az időmet, de ha elkap a hév és valami érdekeset találok, akkor bizony az felborul és elúszom.

Érdemes lenne egy delta-plusz-mínusz értékelést végigcsinálnom, hogy vajon pozitív vagy negatív az elmúlt hét egyenlege. Pozitívumok mindenképpen: megírtam két blogbejegyzést, kommenteltem, megismertem mások gondolatait, új embereket ismertem meg, saját bőrömön tapasztaltam meg a konnektivizmust (azt is mondhatnám, hogy végre, mert a 2010-es Kulcsár Zsolt indította htk01-et időhiány miatt kihagytam), rengeteg impulzust kaptam. Negatívum a folyamatos stressz, az időhiány, a kommentek, tweetek, karakterek számolása, fáradtság, új időszámításban számolom a napokat, a hét szerdától keddig tart.

Még január elején olvastam a Pomodoro technikáról, le is töltöttem egy Focus booster nevű programot - egy órát is, és elkezdtem használni. A klasszikus technika lényege az, hogy írjuk fel a feladatainkat, rangsoroljuk őket fontossági sorrendben. A feladatokkal 25 perces időegységekben foglalkozzunk, amelyek csak arra koncentrálunk, nem nézegetjük az e-mailjeinket, a Facebookot (januárban el sem tudtam képzelni, hogy én valaha kísértést érezzek a Facebook megnyitogatására). Ha letelt a 25 perc, akkor 5 percig pihenhetünk, ekkor lehet e-mailezni, telefonálni, stb. Néha természetesen hosszabb szünetet is kell tartani. Nem mondhatom, hogy tudtam magam tartani ehhez a szigorú menetrendhez, de a következő ciklusban legalább egy napig következetesen kipróbálom.

Reflexiók az első bejegyzésre

Lehet, hogy néha meg is szegtem a netikettet (vagy e-etikettet) és nem válaszoltam mindenki kommentjére, de nagyon örültem, hogy a blogomra ennyien felfigyeltek, még akár azt is mondhatnám, hogy mém lett ebből a webkettes gondolatból, ami most már a saját útját járja, és  másolódik, fejlődik, mutálódik tovább, van már web1.5 meg web1.3-es is, lassan be tudjuk skálázni magunkat.  A web1 és web2 közötti különbséget én továbbra sem a technikai felkészültségben, hanem a szemléletben látom "A web 2.0 lényege a közösségépítés, mivel a felhasználók nemcsak fogyasztják, hanem elő is állítják a tartalmakat, melyeket kicserélnek egymás között, miközben újra meg újra felhasználják azokat." (Csepeli György: Wikitudás) A kommentekből és mások blogbejegyzéseiből azt tapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel a webkettessé válással kapcsolatban: a kompetens vagyok-e - megbízhatok-e az internetben - és megéri-e a többletenergia befektetése kérdéskörrel. Csepeli György írása számomra elég jól megvilágította a web2-es kérdéskört, sajnálom, hogy csak ma este találtam meg, nem az első bejegyzésem előtt.

Az eddig számomra misztikus definíció az "adat mint hajtóerő" is végre értelmet nyert a hét folyamán. Minél több blogbejegyzés született, annyival több esélyem volt, hogy kapcsolódhassak kommenttel valamelyikhez, tehát én én is "adatot" adjak, amihez mások ismét írhatnak valamit. Ez akkor kristályosodott ki bennem, amikor a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha nincs sok-elegendő blogbejegyzés, akkor nagyon nehéz kommentelni.

Kreatív kommonisták és a szabad szoftverek

Az információmegosztással kapcsolatban több blogban (itt és itt) is találkoztam a szerzői jog felvetésével. Számomra ez fontos téma, mert sokan úgy gondolják, hogy ami az interneten van, az szabad préda (tananyag-fejlesztési képzéseinkben külön blokkot szentelünk a szerzői jognak - jogászt is meghívunk -, de sokszor bebizonyosodik, hogy nehéz ezt a berögződést legyűrni), talán ezért is félünk annyira a megosztástól, pedig a szerzői jog  a megosztókat védi. Az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról 113 paragrafusban szabályozza, hogy ki, mit milyen feltételekkel tehet meg más szellemi termékével. A szerzői jogi törvény elég erős feltételeket és kereteket határoz meg, olyannyira, hogy Magyarországon is terjedőben a Creative Commons  a megengedő szerzői jog (bővebben képregényben a Creative Commons Hungary oldalán és cikkben: Kreatív kommonisták és a kiberjog Elvise), amelyben nem a "Minden jog fenntartva" a kulcsszó, hanem a szerzők eldönthetik, hogy milyen jogokat tartanak fenn maguknak. A CC licensz 4 korlátozó feltételből épül fel, a szerző kiválaszthatja a neki leginkább megfelelő kombinációt. A 4 feltételből 11 variáció keletkezhet (a feltételeket kis ikonok, piktogramok jelölik):

Ahogyan magukat aposztrofálják: "Ezeket a licenszeket nekik terveztük – azoknak, akik megértik, hogy az innovációk és az új ötletek a már meglévőekre épülnek."

Ehhez kapcsolódóan eszembe jutott, hogy vannak szép számmal szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek is (például Openoffice vagy a Mozilla Firefox, de az Egyetemen használt Moodle is ilyen vagy a GNU szoftverek mint a Gimp is). Ezeknek az a jellemzőjük, hogy nem csak felhasználhatóak, hanem tovább is fejleszthetőek (ezért nyílt a forráskód). Ha valamilyen feladat elvégzéséhez keresünk szoftvert az interneten akkor pedig jó eséllyel fogunk találni olyat, amit ingyenesen használhatunk, tehát vagy telepíthetjük vagy pedig az online verzióban használhatjuk anélkül, hogy fizetnénk érte. Úgy gondolom, hogy ezek legalább akkora "jótétemények" és éppen annyira a tudásmegosztás alapját jelentik mint a Wikipedia, bár ezekben számomra nem kérdéses, hogy csak fogyasztóként lehetek jelen.

Hogy állunk az IKT-val?

Az informatikai tudás vagy a tudás hiánya is sok helyen előkerült, mennyire nehezítő/segítő tényező itt a kurzusban vagy a munka világában. Számomra megnyugtató érzés, hogy már nem kell programozónak, informatikusnak lenni, hogy tudjuk használni ezeket a programokat, alkalmazásokat. Én sem vagyok az, sokszor „bénázom”, nem csinálok jól valamit, mikor egy új eszközt kezdek el használni, de egy idő múlva megtanulom, amire szükségem van. Minél több eszközt ismerek, annál könnyebben tanulom meg a következőt (vagy annál bátrabb vagyok). Én az IKT kompetenciát  - nem az EU-s definíció, hanem inkább a pedagógiai definíció szerint - így értelmezem: Meg tudok valamit csinálni, mert vannak hozzá ismereteim, képességeim, tapasztalataim. Alkalmazásképes tudás, amely változatos körülmények között működtethető. Tehát használtam már a gmailt, akkor a freemailes levelezés megismerése sem lesz annyira nehéz, csak meg kell találnom a gombokat. Ezért is szimpatikus a nyomkodom tehát vagyok blog címe.

Az ember feje nem káptalan

Az információmenedzsment, az információk hatékony szelektálása és feldolgozása is központi kérdése volt a blogoknak. Konkrét megoldással nem találkoztam, pedig azt gondolom, hogy ez a túlélés záloga nem csak itt a kurzusban, hanem az életben is. Egyre több adatunkat tárolhatjuk elektronikusan, egyre nagyobb tárhelyek állnak a rendelkezésünkre a számítógépünket újabb és újabb winchesterekkel bővíthetjük, és ezt maximálisan ki is használjuk. Nem dobunk ki semmit (legalább is én), nem szelektálunk. 10-15 évvel ezelőtt még két tekercs filmmel indultunk nyaralni és megválogattuk, hogy mi az, ami érdemes a megörökítésre. Ma, digitális gépekkel (amelyek SD kártyáját is bővítettük) akár több ezer képpel térünk haza. Nem kell válogatnunk a témákban, a biztonság kedvéért mindent lefotózunk, a "ki tudja mire lesz még jó" alapon. Elfelejtünk szelektálni, pedig erre a tudásra van/lenne most leginkább szükségünk.

Azt gondoltam, hogy a Távoktatás és e-learning blogbejegyzés megírása jelenti majd a kisebb kihívást, hiszen van valamiféle tanári végzettségem (kertészmérnök-mérnöktanár) és e-learninggel (is) foglalkozom több mint 10 éve, de a blogbejegyzés írása, sokszori átjavítása, átgondolása előtt és közben is azt érzem, hogy most nehezebb dolgom van, mint a konnekt csoportos blognál. Ott nagyon jól működött "kérdve kifejtős" módszer, csak a jó kérdéseket kellett megtalálnom, amit önmagamnak feltéve rendszerezni tudom a gondolataimat, de ez most itt nem segít. Nem találom a jó kérdéseket, így a gyakorlattal összekötve próbálom a magam számára is összefoglalni.

Mikor találkoztam e-learninggel, távoktatással először?

Az e-learninggel 2001-ben találkoztam először. Egy tananyagfejlesztéssel foglalkozó cégnél helyezkedtem el és rögtön informatikai és módszertani mélyvízbe kerültem (2002-ben elkészült Fejtöri című tananyagfejlesztésben kezdtem el dolgozni - a fejlesztett anyagot már nem találtam meg). A kollégáim tanárok, informatikusok voltak, sokat köszönhetek nekik - egy egész jó kis szakmai műhely alakult ki nálunk. 2002-ben elvégeztem a Közép-Magyarországi Regionális Távoktatási Központ által indított: "A nyitott-, és távoktatási módszerek használata: távoktatás tartalmi lehetőségei, távoktatási tananyagok használata, tanulói támogatás, távoktatási rendszer" című képzést. A képzésen távoktatásban ismerkedtem meg a távoktatás jellemzőivel. Ez a képzés nem e-learning, hanem hagyományos távoktatás volt, viszont a szervezés, a tananyagok a "nagy" könyv szerint történtek, nevezetesen Kovács Ilma: Új út az oktatásban? című könyve alapján. A tananyagcsomagot egy kis műanyag bőröndbe csomagolva kaptuk meg, ebben volt a könyv, a munkafüzetek. A tutorral levélben (postai) tartottam a kapcsolatot és a feladatokat is így kellett beküldeni. Azóta sem tudom, hogy vajon miért ragaszkodtak ehhez a hagyományos távoktatási formához, amikor ebben az időben már elterjedt volt az internethasználat, az e-mailezés. Valószínűleg a klasszikus példával akartak minket megismertetni.

Hogyan látom az e-learning képzéseket, tananyagokat?

Ahogyan a Tanár úr is említette, ha e-learningről van szó, akkor mindenki egy színes-szagos multimédiás tananyagot vizionál. Ezzel egyet is értek, én is ezt tapasztaltam, viszont sok esetben egy ilyen tananyag tartalmazza az oktatási folyamat mikrostruktúrájának lépéseit is, tehát akár a teljes "oktatásnak" is tekinthetjük a tananyagot, a résztvevő a belépéstől irányított oktatási folyamatban vesz részt: megismeri a tanulási célokat, elsajátítja az ismereteket (a megértésben-megjegyzésben segít a multimédia, a tananyagstruktúra, stb.), gyakorlási lehetősége (önellenőrző, gyakorló tesztek) van majd számot ad a tudásáról.

Leginkább (sőt szinte kizárólag) tartalomközpontú képzések tervezésében, tananyagok fejlesztésében vettem részt és mindig valamilyen kötött keretbe kellett beilleszteni az e-learning képzést. Az én tapasztalatom szerint elveket lehet követni, de az e-learninget nem lehet függetleníteni a rendelkezésre álló informatikai eszközök jellemzőitől, amelyek az oktatási keretrendszer (a tananyagot és az oktatási folyamatot és résztvevőit menedzseli), illetve a tananyagfejlesztésben használt alkalmazás vagy szoftver funkciói. Erre jó példa volt az előadáson említett tevékenységközpontúság is, nem a rendszerben történik az ismeretanyag feldolgozása, ha a rendszer még jegyzetelésre sem alkalmas.

A másik fontos keret a megrendelői elvárás. Általában céges képzésekre készült képzéseknél a megrendelő multimédiás tananyagot vár, inkább a tartalom gyártására áldoznak. Az az érdekük, hogy a dolgozóik reproduktívan, minél kevesebb idő alatt sajátítsák el azt, ami a cég szempontjából fontos. Az e-learninget általában a nagyobb dolgozói körnek szánják, így nem kell jelenléti képzések sorozatát szervezni és lebonyolítani. Például egy bank új hiteltermékét így taníthatják meg a banki dolgozóknak, fontos a reproduktivitás, hiszen az ügyfeleknek a pontos információkat kell mondaniuk, éppen ezért fontos annak ellenőrzése is, hogy minden dolgozó pontosan elsajátította a szükséges ismereteket. Ezek a tananyagok viszont kevéssé veszik figyelembe az előismereteket, a differenciálás nem jellemző, illetve nem építenek az információmegosztásra sem (a tanulási folyamat során nem is születnek megosztható tartalmak).

Általában ezekben a fejlesztésekben az oktatási folyamat mikrostruktúrájának lépései alapján van kidolgozva a tananyag, ahogyan a Tanár úr elmondta, hogy ha ezeket a lépéseket követi valaki, akkor nagy eséllyel hatékony lesz az oktatás. A kidolgozást azonban megelőzi a tervezési munka, amelyben a képzés általános, stratégiai oktatási céljai vannak lebontva operatív részcélokká. A részcélokhoz vannak rendelve a módszerek és a releváns tartalmi elemek is. A távoktatási tapasztalataim alapján a módszerek inkább a "tanuld meg" mint a "kooperálj" típusú folyamatot részesítik előnyben, mint ahogyan fent is vázoltam.

• Figyelem felkeltése, a tanulás motivációjának a biztosítása
• A tanuló informálása a tanulási célról
• Az előzetes ismeretek felidézése, az előismeretek meglétének regisztrálása, illetve ellenőrzése
• Az új ismeret „ténybeliségét” biztosító jelenségek, folyamatok (tárgyak,műalkotások,stb.) prezentálása
• A tények, jelenségek, folyamatok, stb. sokoldalú elemzése
• A fogalomalkotás, következtetés (szabály, stb.) megszövegezése
• A rendszerezés és rögzítés
• A tanultak alkalmazása (visszacsatolás)
• A teljesítmény mérése, értékelése (elismerése és vagy a szükséges kompenzálásról való gondoskodás)

A  fejlesztéseknek az a célja, hogy a tudásanyagot úgy bontsa elemekre, strukturálja,  helyezzen el animációkat-szimulációkat, hogy a megértés és a megjegyzés a leghatékonyabb legyen. A másik fontos feladat mind a formatív értékeléshez (ez általában önellenőrző feladatokkal ad visszajelzést a résztvevőnek, hogy hol tart az elsajátítási folyamatban) mind pedig a szummatív értékeléshez  kapcsolódó feladatok fejlesztése. Ezek általában zárt kérdéseken alapuló tesztsorok, hiszen ezekkel könnyebb ellenőrizni és értékelni az elsajátított ismereteket. Természetesen részt vettem olyan képzések kidolgozásában is, amelyek nem zárt kérdésekkel, hanem nyílt, esszé-jellegű kérdésekre alapozták az értékelési folyamatot. Ha tipizálni akarom, akkor a tanártovábbképzésben és a felsőoktatásban találkoztam ilyen jellegű, produktivitásra alapozó képzésekkel. Azonban ezek is tartalomközpontúak voltak, a tananyag elsajátítása után, az ismeretek szintetizálásaként saját gondolatok, kutatómunkán alapuló feladatmegoldás. Ehhez azonban még egy fontos tényező is szükséges, az ilyen típusú képzésekben tutor (tanár) jelenléte nélkülözhetetlen.

Természetesen ez is szép feladat, izgalmas a fent vázolt tananyagfejlesztési munka, de arra ritkán volt alkalmam, hogy visszajelzést is kapjak a képzés hatékonyságáról, a résztvevők elégedettségéről, mennyire működik jól a megtervezett oktatási folyamat.

Tanítani könnyű?

"Tanítani könnyű" - hangzott el az előadáson. Csak ki kell állni a csoport elé, biztosítani, hogy maradjanak csendben és érthetően kell beszélni. A többi a tanuló dolga, a tanár "leadta" az anyagot. Ha a jelenléti oktatással hasonlítom össze, akkor a fent vázolt "klasszikus" e-learning számomra a frontális oktatás szintje, ahol a tanár megfeleltethető a tananyagnak, a tanuló, azaz a képzés résztvevője egyrészt figyel a tanár magyarázatára, másrészt pedig egyéni munkában megoldja a feladatokat. Óra közben nem lehet beszélgetni, minden tanuló magányos harcosként küzd meg a tananyaggal. A frontális oktatás nem épít a tanulói részvételre, a tanuló passzív befogadója az ismereteknek majd számot ad tudásáról.

A másik ok, ami miatt érdemes elrugaszkodni a "hagyományos" e-learning képzésektől, tananyagfejlesztéstől az az információs társadalom elvárásainak térnyerése. Együttműködésen alapuló, új gazdasági modellek alakulnak ki, a munkáltatók egyre inkább törekednek a hatékony információkezelésre mind technikailag mind pedig a munkavállalóik attittűdjének, szokásaiknak, viselkedésének a formálásával. Ha ez így van, akkor a képzéseknek is erre az új viselkedésre, gondolkodásmódra kell szocializálniuk a résztvevőket. (Az én generációm - X nemzedék - még frontális osztálymunkában szocializálódott az iskolában, lehet, hogy ezért is olyan nehezen befogadható sokunk számára, hogy az információmegosztás hogyan lehet nyertes-nyertes játszma.)

Az eddigi gyakorlatomhoz képest "új" e-learninget párhuzamba állítva a jelenléti oktatásban bekövetkező lassú, de biztos változásokkal, akkor a jelenléti oktatás kooperatív csoportmunkájával és a pedagógiai projekt módszerével hoznám összefüggésbe. A kooperatív csoportmunkában az ismeretanyag elsajátítása aktív folyamat, a tanulók közötti információmegosztás az alapja, a pedagógiai projektekben pedig nem a reproduktivitáson, hanem az új termék, az új minőség létrehozásán van a hangsúly. Természetesen ez nem történik meg magától az osztályteremben sem, a tanár által kiválasztott módszerek segítik elő a kooperativitást és a pedagógiai projekt módszere is meghatározott lépésekből, jellemzőkből áll. Nem lehet ez másként a távoktatásban, távtanulásban sem, új módszerek és akár mondhatjuk, hogy új informatikai eszközök is szükségesek, amelyek akár az e-learningben használt eszközök továbbfejlesztései (pl. Moodle2.x) vagy pedig egyéb, nem kifejezetten e-learning eszközök, alkalmazások bevonása a képzésekbe (Twitter, blogmotorok). Mint ahogyan a jelenléti oktatásban dolgozó pedagógusok egy része is ellenáll az új módszerekkel szemben, úgy a távtanulásban, távoktatásban sem lesz ez szerintem másképp. A pedagógusok egy része ellenáll, elismerik, hogy szépek, jók, akár még hatékonyak is ezek a módszerek, de az ő tantárgyukban, az ő intézményükben, az ő tanulóikkal, a számukra rendelkezésre álló időben nem alkalmazhatóak. De résztvevői oldalról is van ilyen típusú ellenállás, volt olyan tanártovábbképzésünk, ahol kifejezetten kérték, hogy ne "beszélgessünk", hanem vetítsünk ppt diákat.

Januárban egy képzéshez kérdőíves igényfelmérést végeztem az ismerőseim körében, amelyet 35-en töltöttek ki. Két kérdését relevánsnak érzem itt is megemlíteni: milyen formában tanulna szívesen és milyen módszerrel. A válaszadók nagy része jelenléti formában és oktatói előadással tanul a legszívesebben, viszont szép számmal jelölték a blended és az e-learning képzésszervezési formát is:

A harmadik ok egy racionális ok, hogy miért érdemes váltani és a tartalomközpontúságból a tevékenységközpontúság felé elmozdulni, hogy a nagy költségvetésű, multimédiás fejlesztéseket lassan nagyon kevés cég engedhet meg magának és olyan állami pályázatok se látszódnak, mint amilyenek korábban az Apertus Kht. fejlesztései, Sulinet Digitális Tudásbázis - SDT fejlesztések voltak.

Nem vagyok sem technofób sem technofil, sem techno-optimista sem techno-pesszimista, de még technokrata sem. Az előadás alapján végre helyre tudtam magamat tenni és felcímkézni magam:  web1.0-s vagyok.

Nekem a tegnapi nap 22. órájáig (ekkor hallgattam az előadást) ez a szlogen tetszett a leginkább és ez alapján értelmeztem a web1.0 és a 2.0 közötti különbséget: "Az olvasható web írható webbé vált." Az olvasható web korában, ha valaki a saját gondolatait, információit akarta a világhálón megosztani, informatikai ismeretekkel kellett rendelkeznie (pl. HTML), a tartalmakat így a szolgáltatók, portálok adták, ahol volt megfelelő szakember arra, hogy a tartalmakat megjelenítse a világhálón. A web2.0-ban viszont az a helyzet, hogy különösebb informatikai ismeretek nélkül (inkább valamiféle IKT kompetencia szükséges ahhoz, hogy egy teljesen grafikus felületen helyes sorrendben nyomkodjuk a gombokat, átlássuk, hogy mit is kell tennünk ahhoz, hogy a céljainkat megvalósítsuk) írhatjuk, újraírhatjuk a webet, vagyis tartalmakat oszthatunk meg (pl. képeket, videókat, szöveges tartalmakat). Ezt a fajta web2.0-s "definíciót" tegnap estig pusztán technikai szinten értelmeztem és az információs társadalom fogalmával, jelenségével nem is hoztam összefüggésbe, ott van a lehetőség, hogy írjuk a webet, na és?

Az előadás egyik, számomra érdekes gondolata az volt, hogy az emberek nagy többsége még web1.0-s, ezért nem köszöntött be a szép új világ, nevezetesen az információs társadalom. Érdemes lenne körüljárni azt is, hogy mi is az a web2.0. Még decemberben a Wikipediáról összeszedtem nagy vonalakban, hogy mi is az a sokat emlegetett, ám számomra misztikus ködbe burkolózó web2.0. Egy kicsit megkönnyebbülve találtam azt az információt, hogy nincs pontos definíciója. Sokan, sokféleképpen határozzák meg, számomra ezek voltak a legszimpatikusabbak:

Az „olvasható” web mindenki által „írható”, „újraírható” webbé változott: a tartalmat

• „web 1.0”: Internetszolgáltató adja (pl. portálok)
• „web 2.0”: Szolgáltató csak keretrendszert adja, a felhasználók töltik fel

A web 2.0 további jellemzői Tim O’Really szerint (akinek a web2.0 elnevezést tulajdonítják, de nem ő használta először):

• A web mint platform: asztali alkalmazások helyett webes szerkesztőprogramok, pl. GoogleDocs
• Az adat mint hajtóerő: A felhasználó birtokolja az információt, szerkesztheti, közzéteheti
• Részvételen alapuló tervezés: A felhasználó részvételével alakulnak ki az oldalak tartalmai
• Komponensalapú fejlesztés: Csoportmunkában, több szerző együttműködésével alakulnak ki a tartalmak

A Tim O'Really szerinti jellemzőkből is a technikai jellemzőket tudtam értelmezni, persze, egyre szaporodnak az olyan alkalmazások, amelyek online működnek, nem kell például egy favicon szerkesztőt telepítenem, online is elkészíthetem, az asztali PC-k, laptopok szerepét a web mint egy szuperszámítógép veszi át, ott tárolom és szerkesztem az információkat. A szerkesztést végezhetem csoportmunkában is, pl. a GoogleDocsban lehetőségünk van, hogy akár egy időben többen is szerkeszthessük ugyanazt a tartalmat, vagy a Preziben is készíthetünk közösen prezentációt. Azonban azzal, hogy "az adat mint hajtóerő" nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam technikai szinten megfogni. Itt kellett volna gyanút fognom, hogy a web2.0 nem pusztán technikai "paradigmaváltás", nem csak a web lett 2.0-s, hanem a gondolkodásomnak is azzá kell válnia.

A tájékozódásom nem merült ki a definíciókban, jellemzőkben, hanem megvizsgáltam a tipikus web2.0-s alkalmazásokat is:

• Blogok, mikroblogok
• Közösségi oldalak
• Kép- és videomegosztó oldalak
• Wikik
• Fórumok
• Online irodai alkalmazások
• Hírforrások (RSS)
• Podcastok
• Online térképek
• Aukciós oldalak
• Virtuális világok (pl. Second Life)

Jónéhány típushoz elemeztem azonos szempontok alapján konkrét eszközöket is és 20 alkalmazás jellemzőit (Skype, Windows Live, Join.me, Openmeetings, Fórumok, Google groups, Google docs, Confluence, Dropbox, Prezi.com, Freemind, Freeplane, Concept map, MindJet, Blogmotorok, Flickr.com, Youtube.com, Twitter, Blog Bridge, Facebook). Ez nem volt annyira nehéz, mert a 90%-at ismertem, használtam már nem egyszer.  Ezek után arról is meg voltam győződve, hogy én már csak attól web2.0-s vagyok, hogy ismerem ezeket az eszközöket és technikailag tudom is használni őket, vagy ha nem is tudom éppen most, de pillanatok alatt elsajátítom bármelyiket, hiszen ehhez FELHASZNÁLÓI FELÜLETEK állnak a rendelkezésemre.

Ha ez így van, akkor vajon miért nem használom napi szinten ezeket az eszközöket, én, aki szívesen próbál ki új technikákat, alkalmazásokat, és akit például egy tagxedo.com lázba hoz?

Azért nem használom ezeket az eszközöket, mert nincs bennem belső késztetés, hogy megosszam az információimat, tartalmaimat másokkal. Vajon ennek az irigység lehet az oka? Ha mély önvizsgálatot tartanék, akkor lehet, hogy ez is kiderülne, de ha tágabban értelmezem az irigységet, akkor ez azt is jelentheti, hogy azért nem osztom meg, mert abban a tartalomban nagyon sok munkám van, most adjam oda mindenkinek? Esetleg az a tudás jelenti a piaci előnyt a számomra, az a létfenntartásom eszköze, adjam ki a kezemből? Vagy nem is az enyém igazán, én hoztam létre ugyan, de szerződések tiltják a megoszthatóságot? Azt nem tudom eldönteni, hogy kiben mi munkál ebben a kérdésben, pedig próbáltam utánajárni az ilyen típusú kutatások eredményeinek, de egyelőre nem találtam olyan hasznosítható anyagot, amely általánosabb képet festene arról, hogy miért nem osztjuk meg a tartalmainkat, így saját magamból indultam ki.

Mikor leszek igazán webkettes?

Ha információmegosztóvá válok, a jelenlegi fogyasztóból termelővé.

Az információmegosztóvá válás első lépéseként megvizsgáltam gondolatban, hogy én milyen információkat gyűjtök és hasznosítok. Amelyeket megbízhatónak érzek. Melyek a megbízható információk számomra? Amelyeket olyan emberek írják, akiket azon a területen kompetensnek gondolok, vagy az információ olyan felületen jelent meg, amelyek megbízhatónak érzek - kompetens emberek felügyelik. Mindez igaz a szakdolgozatomhoz gyűjtendő anyagokra, de a jelenlegi kurzussal kapcsolatos határidőkre, követelményekre, de akár egy fogyókúra kipróbálása előtti tájékozódásra vagy egy háztartási-gép megvásárlása előtti információgyűjtésre. Ezek szerint én nem érzem semmiben kompetensnek magam, ezért nem osztom meg a tartalmakat? Úgy gondolom, van amihez értek valamilyen szinten, talán kompetensnek is érzem magam egyes témákban, de nem szeretném, ha az én tartalmaim is a sokat emlegetett téves információk sokaságát növelnék a weben. Ezzel szemben, ha abból indulok ki, ahogyan a Wikipedia is működik, tehát mindenki szerkesztheti, így mindenki felügyelete alatt állnak az ott elhelyezett információk, ami azt is jelenti, hogy a tévedéseket javítják, ha pedig nem javítják, akkor másnak sincs jobb tudása erről (vagy kevés a web2.0-ás egyén még a világhálón vagy nem járt arra a téma szakértője...). Közös a felelősség azokkal, akik szerkesztik és azokkal is, akik csak használják - ha nem tartja helyesnek, miért nem javítja ki? Tehát a tartalommegosztásnál akár meg is bízhatnék a web mint közösség önszabályozásában.

Egy újabb kulcskérdés: az lenne az ok, hogy idegenek számomra azok az emberek, akik profitálhatnak esetleg a tartalmaimból? Idegenekre fordítsak többletenergiát? Ebben is van igazság. Meddig idegenek az emberek a számomra? Amíg meg nem ismerem őket. Vajon ehhez mi szükséges? Személyesen ismerni a Dunbari szociális agy elmélet alapján csak 150-200 embert tudok, bár a Facebook és a hasonló közösségi oldalak hatására ez a szám jelentősen növekedett (elég csak visszajelölnöm, hogy ismerem és többé nem is kell vele foglalkoznom). Akkor a csoporttudat, a "mi" érzés alapján nem lesznek idegenek az emberek? Például nyilvánossá teszem a szakdolgozatomat, mert sorsközösséget vállalok azokkal, akik még éppen most írják? Vagy speciális érdeklődési területek mentén kialakult csoportokban a közös érdeklődés adja meg ezt a "mi" tudatot? Vagy a közös célok? Pléh Csaba egy előadásában (Pléh Csaba: A kapcsolat filozófiája) olvastam egy érdekes közösségekről, a karagarga.net-ről, akik még az esetleges büntetést is vállalják, hogy a saját közösségük tagjai számára tartalmakat osszanak meg. Azt gondolom, hogy itt van a kutya elásva az én esetemben. Ha igazi web2.0-sá akarok válni, akkor a csoporttudatot kell erősítenem magamban, az eddigi individualista nézőponttal szemben. A csoportot értelmezhetem közösségként, hálózatként is, így a csoporttudat erősítése vagyis a közösséghez, hálózathoz tartozás erősítése, illetve a hálózat fennmaradásának az eszköze a kommunikáció. "E kommunikáció nélkül nem tud létrejönni a tagok közötti kooperáció, nem tudnak kialakulni a csoportra jellemző normák és nem tudnak kialakulni a működéshez elengedhetetlenül szükséges bizalmi és elismertségi viszonyok sem." (Pléh Csaba) "... a társas hálózatok fennmaradása vagy felbomlása erősen függ attól, hogy a hálózat tagjai milyen sűrűn kommunikálnak egymással és a csoporton kívüli emberekkel..." (Barabási-Albert László kutatási eredményeiről Pléh Csaba előadásában) Tehát, ha feltöltök egy tartalmat egy közösség számára, akkor erre kapok visszajelzést, más tartalmára én jelzek vissza, kialakul a kommunikáció, ettől a csoport tagjának érzem magam, ami újabb tartalmak megosztására motivál. Adok-kapok, oda-vissza, így az egyénileg befektetett többletenergia nem csak a csoport hatékonyságnövelésével, hanem akár a saját hatékonyságom növelésével is egyensúlyba kerülhet. Ennyire egyszerű lenne?

Ha mindezeket a kérdéseket letisztáztam magamban (ez csak elméleti szint, az attitűdöm még nem változott), akkor előbukkanhat az a kérdés, hogy mennyi információt osszak meg. Megjelentek a weben az oversharerek, akik a Twitteren, Facebookon, fórumokban az életük minden egyes kis részletét is megosztják. Ez egy újabb csapda, hiszen senki sem szeretne egyrészt védtelenné válni azzal, ha túl sok információt oszt meg magáról, másrészt az ismerősei agyára menni ezzel. De mi van akkor, ha sikerül megtalálni az egyensúlyt, ha nem oversharer módon osztom meg a tartalmaimat, információmat és mégsem érdekel senkit? Az előadásban volt a Tanár úrnak egy jó hasonlata: a Twitter csiripelés olyan mint egy erdőben a madarak csiripelése, ha kirándulok, akkor hallgatom, ha hazamegyek  a négy fal közé, akkor nem. Ha én madár vagyok és csiripelek, akkor azt a saját kedvemből teszem vagy a kirándulók szórakoztatására. Letöri-e az információmegosztási hajlandóságomat az a tény, hogy nem tudom, mennyien és ki kíváncsiak rá? De ezzel kapcsolatban áll az a tény is, hogy a webnek csak 1/4-e bejárható a különböző linkek segítségével. Eljutnak-e mások az én tartalmamig? (Ahhoz, hogy link segítségével eljussanak az én tartalmamig, ahhoz másvalakinek hivatkoznia kell rá link segítségével, ha jól értem ezt a fajta bejárhatóságot.)

Szövegalapúság vs. Ustream?

A másik érdekes kérdés számomra az volt, hogy vajon miért részesítem előnyben a szövegalapúságot? Tegnap végigültem-hallgattam-néztem Nyíri Kristóf előadásáról a Mindentudás Egyetemén készült felvételt, úgy, hogy nem tudtam, hogy vajon amit mondani fog, az releváns-e ahhoz a témához, amihez információkat keresek.

Ezeket jegyzeteltem közben:

• Nem tudom az egyes témákhoz pörgetni az előadást, mivel nincsenek előre meghatározott témák és nem tudom, melyik mikor kezdődik. Hallgassam-nézzem végig ahhoz, hogy eldöntsem, lesz-e engem konkrétan érdeklő információ?
• Nem látom magam előtt az előadás struktúráját, nehezíti a hallott információk rendszerezését.
• Lassabban beszél az előadó mint ahogyan olvasok, lassabb az információáramlás, ez türelmetlenné tesz.
• Előadás közben elkezdtem más irodalmakat is keresgélni, multitask üzemmódba álltam át.
• Ha vissza akarnám keresni, hogy hol beszélt D'Alembert-ről, nagyon nehéz dolgom lenne, szinte megbecsülni sem tudom, hogy az előadás melyik részében volt szó róla, tehát az információ visszakereshetősége nincs biztosítva.
• Ami pozitívum, hogy az előadó nonverbális kommunikációjából plusz információkat nyertem, illetve, hogy egy előadásról készült videót sokkal könnyebb és gyorsabb megosztani az interneten mint abból szöveget készíteni.

Ezek után kattintottam az előadás írott változatára, gyorsan átfutottam, beazonosítottam az egyes részeket és eldöntöttem, hogy érdekes és izgalmas is a téma, de most csak érintőlegesen kapcsolódnak az információk.

Leszek én webkettes valaha? Behozom a kulturális késésemet?

A konnektivista kurzus során erőteljesen meg kell osztanunk a tartalmainkat a többiekkel, kapunk reflexiókat is rájuk a többiektől. Meglátjuk, hogy megwebkettesedem-e annyira, hogy a kurzus lezárása után is folytatom a megosztást. A folytatás csupán csak azért lenne fontos, hogy még egy katonája legyen az információs társadalomnak, vagy a saját versenyképességem megőrzése érdekében is ez lenne a célravezető?

A cím és a bejegyzés erre reflektál: http://mivanrofibefalaztak.blog.hu/2012/02/21/ertem_en_hogy_villanymotor_de_mi_hajtja

Hogy mi hajtja a villanymotort? Apukám okleveles villamosmérnökként elcsodálkozott volna a kérdésen, de azon még inkább, hogy nem tudom csípőből megmagyarázni az elvet. Neki sajnos már nem tudom ezt a banális kérdést feltenni, így kénytelen voltam az interneten utánajárni. Ez azért annyira nem könnyű, hiszen a mai villanymotorok számos és több évtizedes fejlesztés eredményei, így a legtöbb leírás megértéséhez nincs meg a tudásom, érthetetlenek a számomra. Olyan leírást kellett keresnem, ami az elvet tárja fel, így jutottam el Jedlik Ányos villanydelejes forgonyához (http://www.scitech.mtesz.hu/06jeszenszky/jesz2.htm), illetve a legegyszerűbb villanymotorokat bemutató videóhoz. Eddig tartott az én igényem az általános műveltségemet bővítsem, ahogyan a modell megértéséig tart az internet működésének a megértése iránti igényem is. (Tudom, hogy a blogbejegyzés nem a villanymotorokról szól, de tényleg felkeltette az kíváncsíságomat, bár még most sem értem teljes mélységében, de elhiszem, hogy így működik:)

Tamás blogbejegyzése számomra gondolatébresztő volt és valóban mesterien fogalmazott, olvasmányos az írás. Vajon nekem miért nem okoz fájó hiányt, hogy nem tudom egészen pontosan, hogyan működik az internet? Töredelmesen bevallom, én nem vagyok sem igazi bölcsész sem pedig igazi természettudományos agy (kertészmérnökből lettem mérnöktanár majd leendő andragógus). Inkább józan paraszti ésszel rendelkezem és meglehetősen pragmatista vagyok. Ha ebből indulok ki, akkor számomra éppen elegendő annyit tudni az internetről, amennyit egy laikus fel tud fogni és amennyit kb. 1-2 perces kutatással össze is tudtam szedni az internetről az interneten (azért ezek nem voltak teljesen új dolgok). Ez után megalkottam a magam számára az internet működési modelljét, amely lényegesen egyszerűbb, mint a valóság, de ennyi nekem elég, a segítségével meg tudom magyarázni a magam számára az internetet mint jelenséget. Ha ennél többet szeretnék, az valóban azt jelentené, hogy a mélyebb, fizikai, informatikai, összefüggéseket is meg kellene értenem, amihez nem kevés idő és energia szükségeltetne. De mivel nem gondolkodom jelenleg éles váltásban és nem tervezem, hogy felvételizem a BME-re, és nem is a működés kérdése az izgalmas számomra, így ennél a néhány perces "kutatásnál" számomra ez a kérdés többet nem "érdemelt".

Ha nem a műszaki területek iránti érdeklődésem hiányával vagy a lustaságommal akarom magyarázni, hanem a konstruktivista tanuláselmélet alaptételeivel keresek párhuzamot, számomra a viábilitás a magyarázata annak, hogy miért nem mélyülök el jobban ebben a témában: "Egy új ismeret az egyén szempontjából viábilis, ha neki megfelel, ha segíti céljai elérését." (F. Szakos Éva: Új paradigma a felnőttoktatás elméletében?) A céljaim elérését, nevezetesen azt, hogy használni tudjam az internet adta lehetőségeket a munkámban és a magánéletemben egyaránt, nem szolgálja az az ismeret, hogy hogyan működik teljes tudományos mélységében az internet. Legalább is a jelenlegi tudásom és meggyőződésem szerint nem. Az én számomra az internettel kapcsolatban nem a bitek és bytok az izgalmasak és nem is a mikrohullámú adatátviteli technika szépségei, hanem azok az információk, amelyek a számítógépemen és a monitorom keresztül az én tapasztalati és elméleti tudásomat növelik vagy új eszközöket, módszereket adnak a kezembe, hogy e-learning területen dolgozva tananyagfejlesztőként és képzőként is hatékonyabb, eredményesebb legyek.

Tamás példáját pedig a tanár és az aktív tábla kapcsolatáról egy kicsit cinikusnak éreztem. Véleményem szerint, ahhoz, hogy valaki használni tudja a táblát, nem a fizika törvényeinek, a működés elvének az ismerete a fontos. Ez számomra olyan mintha valakinek úszástanítás keretében megtanítanánk a felületi feszültséggel, a közegellenállással kapcsolatos fizikai törvényeket majd belöknénk egy medencébe. Jó eséllyel meg fog fulladni. Egy tanárnak véleményem szerint azt kell tudnia az aktív tábláról, hogy hogyan kell kezelnie - ez a kisebbik, technikai feladat, és azt kell tudnia, hogy hogyan használja úgy (módszertan, didaktika), hogy azzal a kitűzött tanulási/tanítási célokat elérje. Még akár azt is tudhatja, hogy hogyan fejleszthet aktív tábla tananyagot. Az aktív táblák ügye szerintem amúgy is érzékeny terület, pályázatok keretében nagyon sok iskola hozzájutott, de ez az igény benyomásaim szerint nem abból táplálkozott, hogy a tanárok kényszerítették az iskola igazgatóját, hogy szerezzen be aktív táblát mert ők a továbbiakban ezzel szeretnék újabb színekkel bővíteni módszertani palettájukat, hanem néhány esetben csak egy kínálkozó lehetőséget ragadtak meg valamilyen más fejlesztés megvalósítására. Ha ezt csak úgy lehetett, hogy egy aktív táblát is kell majd tárolni a szertárban, akkor vállalták a jó ügy érdekében ezt az áldozatot. De ezzel nem akarom védeni a tanárokat, igenis, szükség van aktív táblára és az azt hatékonyan használni tudó tanárokra, de előbb azt az igényt, belső késztetést kell megteremteni, ami arra motiválja a tanárokat, hogy használják, szánják rá az időt a megismerésre.

Tamásnak hihetetlenül hálás vagyok, hogy elindított bennem egy gondolkodási folyamatot, illetve így kipróbáltam még az éles "bevetés" előtt a blogolást. Az az érzésem, hogy ez számomra nagyon nehéz műfaj lesz, aminek egyik összetevője az, hogy alapvetően introvertált típus vagyok, így a publikusság számomra eléggé húsbavágó probléma. (Azt viszont fontosnak tartom, hogy vágjatok majd a húsomba, ne kíméljetek:-))

Információtudomány és média a 21. század elején című andragógia MA kurzus konnektivista csoport