Amikor elkezdtem a kurzust nagy várakozás volt bennem, aztán hirtelen mélyponton találta magát a Hype-görbém, majd újra felszárnyalt. Ennek a bejegyzésnek elméletileg a nyílt oktatási rendszerekről és/vagy a konnektivista kurzus kutatási eredményeinek reflexiójáról kellene szólnia. De ahogyan többen is megjegyezték, ez a téma mintha még az előző témahét folytatása lenne, mintha a konnektivizmus két témahetet is felölelt volna. Egy kicsit el is fáradtunk benne, nem csak a témában, hanem az egész kurzusban. Viszont, hiába van még egy témahét hátra egy nagyon izgalmasnak ígérkező témával, mégis azt érzem, hogy érdemes most visszatekintenem az elmúlt időszakra, mintegy lezárva a kurzust.
Egy konnektivista evolúciója
A kezdetekben számoltam a kommentjeimet és a twittjeimet. Papíron, strigulázva, 28-nál nem azért álltam meg, mert nem akartam volna túlteljesíteni, hanem azért, mert a 28-at is kínkeservvel tudtam teljesíteni. Új helyzet, nagy kihívás, hogy félig vagy teljesen ismeretlen emberekkel „beszélgessek”, véleményt mondjak: az írott szövegben vannak félreértési lehetőségek, nincs metakommunikáció, szemkontaktus, és sokszor még magam elé sem tudom képzelni a másikat, mert nem ismerem személyesen. Ha kommenteltem, azt a blogbejegyzésekben tettem, egyrészt, hogy meglegyen a tematikus összefüggés, másrészt pedig azt személyesnek éreztem, mintha csak egy-egy emberrel beszélgetnék, míg a Facebook csoportban csak az első egy-két komment szólt a bejegyzésről, utána önálló életet élt a téma, nehéz lett volna bekapcsolódnom. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha belekotyognék egy társalgásba.
Ezen a témahéten már nem számoltam a kommenteket és a Facebook csoportban kommenteltem. Vajon minek köszönhető ez a fordulat? Azért meg megismertem a 9 hét alatt a csoportot? Vagy a téma izgalmassága okozta? Vagy nem érzem már a követelmények nyomását, így érvényre jut az önkifejezés?
A Like gombot is sokkal bátrabban használom, az elején nagyon szigorúan csak azt lájkoltam, ami valóban megérintett, kiemelkedő volt, de időközben rájöttem, hogy a Like gombnak a bíztatás, egyetértés, respektálás, sőt non-verbális, szinte metakommunikatív funkciója is van, és nekem is milyen jól esik, ha kapok belőle, így bátrabban nyomogatom, szórom a jó érzéseket. Természetesen ez azért nem csap át abba, hogy mindent és mindenkit lájkolok, de a kritikus nézőpontom már nem uralkodó. Sőt, más felületeken, például a Twitteren vagy a levelezésben hiányolom is egy ideje ezt a lehetőséget.
A Twitterhasználatom is sokat fejlődött az utóbbi egy hétben, már kétoldalú kommunikációs felületnek tekintem, nem pedig csak egy felületnek, ahol kiszórhatom linkek formájában azokat az információkat, amiket érdekesnek találok. Természetesen a csiripelő funkciónak tudatában vagyok, de milyen jó, ha sok madár válaszolgat egymásnak, nem csak magának énekel mindegyik.
Tudásmegosztás fronton is sokat fejlődtem, például a kapcsolódó, más kurzusban készült anyagaimat, Delicious linkeket is közzé teszem a bejegyzéseimben. Sőt, készítettem egy Ustream tutorialt a csoporttársaknak, amit a Youtube-ra töltöttem fel, először azt az opciót kattintottam be, hogy csak a linkkel rendelkezők láthatják, de aztán átgondoltam: miért ne osszam meg a „nagyvilággal”, hátha másnak is érdekes lehet, hátha értékes? Így reggel átkattintottam a kereshetőségre. (A Creative Commons licensz természetes volt már az elején is.) Tudom, hogy kis lépés ez az emberiségnek, de nekem nagy lépés volt.
Bejegyzések írása erre a témahétre lett könnyebb, most is azt írom, ami a téma kapcsán eszembe jut. Azt viszont nem tartom saját magam esetében nagy tanulásnak, ha mindig ezt tettem volna, egy egyetemi kurzusblog esetén fontos a szakmaiság, a szakirodalom behozása, a kutatások eredményeire való támaszkodás, természetesen saját szakmai és személyes véleménnyel megtűzdelve. A jó arányt kell eltalálni, de ahogyan Ollé tanár úr egy bejegyzésében fogalmazott, a blog nehéz műfaj.
Azt gondolom, hogy sokat léptem előre a „megwebkettesedésben” az első bejegyzésem óta, de azt majd az idő dönti el, hogy ezt a Konnekt csoport után is megmarad-e. Az első bejegyzésem végén is ezt írtam, most azonban úgy érzem, hogy igen, valamilyen irányú-mértékű attitűdváltozás történt.
Hogy igazi visszatekintő 2. bejegyzés kerekedjen belőle, összefoglalom, hogy az általam felvetett kérdésekre, problémákra milyen válaszokat hozott számomra az elmúlt hét, hogyan inspiráltak a többiek.
Hallgató inspirátor szerepben: Arra a kérdésemre, hogy vajon hallgató alkalmas lehet-e az inspirátori szerepre, konkrét válaszok is születtek. A válaszok egy része alátámasztja az én félelmeimet, hogy nagyon mélyvíz ez a szerep egy hallgatónak. Egyrészt az egyidejű kurzusteljesítés miatt, másrészt pedig olyan kompetenciák szükségesek hozzá, amelyekkel nem biztos, hogy rendelkezik. A facilitátori-reflektív szerepkörben én azt is fontosnak tartom, hogy meg tudja teremteni az inspirátor azt a „biztonságos” légkört, ami nélkül például a tréningek sem tudnak működni. Ez a feladat itt duplán nehéz a formális oktatási keret és az elektronikus kapcsolattartás miatt.
Jelentkezés az inspirátori szerepre: Többen osztották a véleményemet, kiemelve, hogy nem is voltunk tisztában, hogy mi is valójában a feladat. Már az is nagy kihívás lett volna, hogy ha csak az összefoglalókat kell elkészíteni, de inspirálni még inkább nehéz (hogyan, mi a technikája, tudok-e eleget hozzá, lesz-e időm-erőm végig). Előjött egy érdekes kérdés, hogy résztvevőként sem igazán tudtuk mi vár ránk, mégis jelentkeztünk, akkor inspirátornak miért nem? Azt gondolom, hogy ha résztvevőként szép, csendben lemorzsolódom, az főként az én ügyem (a csoportban is kevesebben lesznek, de azért mint „node” nem lenne végzetes a hálózatra nézve). Viszont ha inspirátor vagyok, akkor „hub” vagyok, ha kiesek, akkor a skálafüggetlen rendszerek sajátossága miatt az nagyobb csapás a hálózatnak, több „hub” kiesése már a rendszer működését veszélyezteti. Más a felelősségi szint, más a megítélése a nem-teljesítésnek.
Kérdőívek tapasztalatai: Egy tényezőt emelnék ki, a „68% szerint nehezebben teljesíthető a kurzus mint a vizsga;”. Izgalmas kérdésnek bizonyult, hogy milyen adatok alapján jött ki a 68%. Vajon a csoporttagokból, akik elkezdték a kurzust, vagy benne vannak a megfigyelők is, vagy esetleg azok is, akik nem is kezdték el? (Több kérdőív-verzió is volt.) Érdekes felfedezés volt, hogy a beszélgetőtársaim közül többen azt gondolják, hogy a vizsga a nehezebb, mert nehezebb tételekből vizsgázni, illetve a tételből vizsgázáshoz magolni kell. Ebben nem értettem egyet, de átgondolva, valóban a legtöbb vizsga a reproduktív tananyag-visszaadásról szól, viszont az, hogy egy ismeretanyagot valaki „lélek” és értelem nélkül megtanul, annak valóban nincs értelme. Itt is behoznám az egyéni különbségeket, lehet úgy is vizsgára tanulni (én is megtettem párszor), hogy bízunk a szerencsés kezünkben, hogy jó tételt húzunk ki és lehet úgy blogot írni, hogy nem teszünk hozzá semmi pluszt sem személyességben, sem ismeretanyagban. A követelményeket mindkét szituációban tudjuk teljesíteni, azonban, hogy mennyit tanultunk a folyamat során az már kérdéses. Egy kedves csoporttársam, Bodó Peti arra hívta a figyelmet, hogy személye válogatja kinek melyik teljesítési forma a könnyebb, az egyéni felkészülés vagy pedig a kommunikáción alapuló tanulás. Ebben maximálisan egyet tudok vele érteni. Valóban, én jobban szeretem az egyéni felkészülést, így talán ezért tűnt nehezebbnek a gyakorlati teljesítés.
A tudás kapcsán is megindult a vita, hogy vajon ki fog többet tudni a kurzus anyagából, aki gyakorlati teljesítést választotta vagy aki elmegy vizsgázni. Azt gondolom, hogy ha eltekintünk a fenti szélsőségektől, vagy egy ideális esetet veszünk, akkor úgy fogalmaznám meg, hogy más típusú tudásunk lesz nekünk mint a vizsgázóknak. Valamiféle gyakorlati tudást szereztünk a konnektivizmusról, de ez csak egy része a kurzusnak (egy tétel a témalistában), illetve a saját tapasztalatnak meg van az a veszélye, hogy beszűkítheti a látókört. Szerintem a fő különbség az, hogy a vizsgára készülők nagyjából homogén tudást szereznek az egyes témakörökben, a gyakorlati teljesítéssel pedig egyénenként egy-egy témakörön belül is eltérő mélységű a tudás (melyik részével foglalkoztunk a témának), illetve a résztvevők között is eltérő, éppen a témaspecializáció lehetősége miatt. Hogy melyik a hasznosabb, nem tudom: rálátás témák sokaságára vagy pedig elmélyülés egy-egy témában. Az az egy biztos, hogy mindenki kemény munkával jutott vagy jut majd hozzá.
Visszakanyarodva a kedvenc témámhoz a közös dokumentumhoz, ami valóban egy megfoghatatlan feladat, hiszen minden követelmény számszerűsítve van, de a dokumentum így jelenik meg a követelménylistában „részvétel a közös záródokumentum szerkesztésében” – ebből sem az új tudás, sem pedig az nincs specifikálva, hogy milyen mértékűnek kell lennie az elfogadható részvételnek, hány karakter, vagy minden témához kapcsolódóan kell-e írni valamit, így ez sem vezet nyomra.
A közös új tudást tartalmazó dokumentumra kezdetben kezdetben úgy gondoltam, hogy majd szerkesztünk egy nagy közös jegyzetet (újról meg közösről, tudásról szó sem volt). Később elbizonytalanodtam, hiszen senki nem válaszolt érdemben a facebookos felvetéseimre, hogy mi legyen: ha nem értek valamivel egyet, most vélemény vagy ismeretközpontú legyen-e, hogyan jussunk konszenzusra. Aztán a konnektivizmus témahéten változott a gondolkodásom a közös tudásról. Egyrészt Kulcsár Zsolt htk01 kurzus közös e-book instrukciói gondolkodtattak el, nyoma sem volt a konszenzusnak (mindenki tegye be, amit ő fontosnak tart, lehet E/1-ben fogalmazni, mert amit az a személy tapasztalt, az a csoporté is) – az igazat megvallva nem tudtam vele először mit kezdeni, azt gondoltam, hogy ez csak valamilyen feladatbeli különbség,az informális tanulás miatti könnyítés. De aztán utánaolvastam, és a közös tudásról szóló elméletek, de főként és Downes és Siemes gondolatai elvittek egy egészen más megközelítési irányba. Ahol a csoport tudása nem valamilyen konszenzus, olyan tudás, amelyet mindenki magáénak mond, hanem az a közös tudás, amit egy csoporttag behoz a csoportba. Nem kell vele egyet érteni, elfogadni, a tudás az, hogy tudunk erről a véleményről, gondolatról (megkockáztatom, hogy akár szakirodalomból táplálkozó ismeretről, amit az illető átgondolt, új megvilágításba helyezett). A konnektivizmus nem egy módszer arra, hogy valamit könnyebben elsajátítsunk, hanem egy tanulási mód, egy szemléletmód is, ami segít a jelenlegi információözönben eligazodni, a kapcsolódásokat megtalálni, szelektálni.
Ebből a megvilágításból szerintem a közös dokumentumban lévő közös új tudás az, amit az egyes csoporttársak oda bevittek. Nem is lehet másként szerintem, praktikus okokból sem. Már 20 embernél is nehéz a konszenzus kialakítása, lehet, hogy valaki felvállalja, hogy menedzseli, csinálja, esetleg még néhányan beszállnak, de az ember nem törölgeti ki vagy írja át mások írásait csak úgy, ha meg üzengetünk egymásnak, akkor végeérhetetlen lesz a folyamat. Képzeljük el 50-60 embernél, milyen módszerrel lehetne konszenzust teremteni? Megoldási javaslat volt, hogy osszuk magunkat kisebb csoportokra, mindegyik vállaljon fel egy részt. Ez jó módszer lenne, ha jegyzetet készítenénk, de itt mi történik, ha én egy másik csoport munkájához is hozzászólnék? Elrontanám a tartalom struktúráját? Mennyire lenne közös? Az is előkerült, hogy beszéljünk meg egy időpontot és mindenki egyszerre foglalkozzon a dokumentummal, vagy legyen megbeszélés a Second Life-ban. Azt gondolom, hogy nem véletlenül nem tudunk jó praktikus megoldást találni, amíg abból indulunk ki, hogy konszenzusra kell törekedni. Érdemes elolvasni Bessenyei István és Szirbik Gabriella írását, ha valaki úgy el akar bizonytalanodni mint én.
Ezzel zárom a konnektivizmust körbejáró 4. bejegyzésemet. Van még mit elmélkednem az elven, elméleti alapvetéseken, gyakorlati megvalósításon, alkalmazhatóságon, ezért kicsit sajnálom, hogy elfáradtam és ezt a témát nem tudom úgy lezárni, amilyen alaposan, több szemszögből megvizsgálva jó lett volna.
