Igyekszem utólérni a csoportot, így csak 2 nappal lemaradva készültem el az előző témahét 2. bejegyzésével. Nagy elhatározások égtek bennem, hogy én most igazi konnektivista módon reflektáló-visszatekintő második bejegyzést fogok írni. Azonban meghallgattam a szerda délelőtti beszélgetést Kulcsár Zsolttal és nem tudtam ellenállni annak, hogy új témát járjak körbe vagy új szemszögből vizsgáljam a konnektivista tanulást. A bejegyzésekben többször is előfordult, hogy van többféle konnektivista megközelítés: más feladatok, követelmények (vagy elvárások), más eszközök alkalmazása, másfajta közös tudást tartalmazó produktum készítése. Éppen ezért hasznos lehet, ha kitekintünk egy kicsit a saját konnektivista kurzusunk tapasztalataiból és abból a zárt, némileg védett, de ugyanakkor formális követelményeket támasztó közegből, amit egy felsőoktatási kurzus jelent, és megnézzük, hogy nem-formális, még inkább informális közegben, akár piaci keretek között, hogyan működhet egy konnektivista kurzus. (Erről például a HTK01 honlapján lehet tájékozódni).
Finanszírozás kérdései
Az előző bejegyzésemben utaltam arra, hogy miért nem látom a saját felnőttképzési gyakorlatomban megvalósíthatónak a jelenlegi tapasztalataim alapján a konnektivista tanulást. Akkor úgy gondoltam, hogy a nagy idő- és energiaráfordítás igénye, illetve a motivációs faktor a legnagyobb akadály. Motoszkált bennem az is, hogy vajon milyen cég az, aki a saját munkavállalói képzésére konnektivista kurzust „rendel meg”. Ez azért volt számomra kérdés, mert egy konnektivista kurzusban nincs kifejlesztett tananyag, esetleg oktatási keretrendszer, amelyek kézzelfogható eredményei lehetnek egy e-learning kurzusnak, a másik, ami nem kézzelfogható, az a tanulási eredmények, így a képzés hatékonysága nehezen és inkább hosszú távon mérhető. A beszélgetés során ez a kérdés is előkerült, megörültem neki, egyrészt megerősített, hogy ezek valós problémák, másrészt pedig a válaszok mentén elindult a gondolkodásom.
Úgy gondolom, hogy finanszírozási kérdések is húzódhatnak a konnektivista módszertan lassú elterjedés hátterében (az a tapasztalatom, hogy ha már távoktatás, akkor mindenki instruktív e-learninggel bővíti a képzési palettáját), a kézzelfoghatatlanság miatt szerintem sem a résztvevő nem áldoz a tanulására pénzt (nehezen meggyőzhető, hogy ez miben különbözik attól, ha ő maga nekiáll és anyagot keres az interneten vagy a könyvesboltokban az őt érdeklő témához vagy csatlakozik egy fórumhoz), a cég sem szívesen áldoz pénzt a fent említett okok miatt. A finanszírozáson kívül probléma lehet az, hogy olyan típusú képzésekre, amelyekben a tudásanyag kötött (reproduktívan vissza kell adni), nem igazán alkalmas ez a módszer. Tapasztalataim szerint a szervezetek nagy része viszont azt a tudást, szemléletet akarja viszontlátni a munkavállalóik tudásában, amit ők fontosnak tartanak. Ha ezt az elsajátított tudást a képzés után valamilyen mérési metódussal sikerül igazolni, akkor hatékony volt a képzés.
De akkor vajon ki finanszírozza azt a rengeteg munkát és tudást, amibe egy ilyen kurzusba az inspirátorok, fejlesztők beletesznek? Kulcsár Zsolt két képzéstípust említett, amelyek szerintem előrevetítették a konnektivizmus jövőjét is. Egyrészt marketingcélú kurzusok szervezését szívesebben szponzorálják a cégek: például a saját termékük bemutatására épülő konnektivista kurzusba sok embert be lehet vonni (Magyar Telekon – okostelefonokról szóló kurzus volt az elhangzott példa).
A másik irány pedig a szervezeten belül a csapatépítő, a kapcsolatok kiépülését és a tudásmenedzsmentet elősegítő kurzusok iránya lehet. A konnektivista tanulás alkalmas arra, hogy a munkatársak közötti kapcsolatokat kibővítse, ne csak a szorosan együttműködő munkatársak tudjanak egymásról, illetve akár szakmailag, akár emberileg új nézőpontból ismerjék meg egymást. Én ezt nagyon jó iránynak tartom, hiszen a vállalatok bevett szokásai közé tartozik, hogy csapatépítő tréninget szerveznek a munkatársaik számára. Ott sincs „kézzelfogható” termék, a tréner is a személyiségével dolgozik, így a váltás is könnyebben elfogadható lenne. Azzal kapcsolatban vannak fenntartásaim, hogy a csapatépítők (legalább is, amelyekben részt vettem), nem a komoly munkáról és erőfeszítésekről szólnak, hanem a közös játékról, élményekről, tapasztalatokról, még akkor is, ha szakmai alapba vannak ágyazva. Egy hétvége, valamilyen szép helyen, nem tudom, hogy vonzalom kérdésében a konnektivista tanulás fel tudja-e venni ezzel a versenyt.
Hozzátenném, hogy én el tudnám képzelni, hogy az ilyen kurzusok állami támogatásból, pályázat útján történő megvalósulását is. A széles tömegekhez való információeljutás, az LLL és az esélyegyenlőség mint szempontok indokolhatják az ilyen típusú tanulás támogatását.
Két konkrét, lehetséges célcsoportot említettek a beszélgetés során, az egyik a nyugdíjasok, a másik a kismamák, de emellett elhangzott az az általánosabb irány is, hogy nem intézményi vagy szervezeti keretekben kell gondolkodni a célcsoport kérdésében, hanem szélesebb körben, „össztársadalmi” szinten, mert vannak szabad potenciálok, motivációk. Ehhez azonban véleményem szerint olyan témát kell meghirdetni, ami sokakat érdekel, van aktualitása. Én például szívesen jelentkeznék olyan kurzusra, amely a biotermesztéssel foglalkozik, de egy OKJ-s képzés vagy kertészmérnökként egy szakirányú továbbképzés egyrészt hosszú ideig tartana, másrészt nem csak a biotermesztéssel foglalkoznak és kevesebb praktikus, azonnal használható tudásra tehetnék szert. Ha alakulna egy csoport, amiben vannak hobbikertészek, professzionális szinten biokertészkedők, szakértők is (pl. Biokultúra Szövetség) nem hagynám ki:-)
Motiváció – külső vagy belső, egyáltalán számít ez?
A motiváció kérdése is előkerült beszélgetésben. Eddig úgy gondoltam, hogy az a fajta külső motiváció, amit itt az egyetemi kurzuson élünk meg, nem zavarja a folyamatot, sőt, kell is, hiszen nem lehet folyamatosan extrém magas belső motivációt fenntartani, az élethelyzeteink, egyéb elfoglaltságaink háttérbe szoríthatják a kurzus teljesítését. Itt jön a képbe a külső motiváció (jegy, ne kelljen vizsgázni), ami visszabillent minket a blogírásba, kommentelésbe. A blogbejegyzésekben több helyen is felvetésre került, hogy vajon a külső motiváció „megöli-e” a konnektivista szemléletet. A véleményem egy kicsit elmozdult abba az irányba, hogy igen, nem biztos, hogy konnektivista szemléletű kurzusba belefér az erőteljes külső motiváció (ezért nem annyira szerencsés például munkahelyi belső képzésekre alkalmazni, hiszen ott is működnek a munkáltató felől jövő konkrét elvárások). Én abban látom ennek az okát, hogy ha van külső elvárás, akkor van teljesítési minimum. Ha van teljesítési minimum, akkor óhatatlanul annyit végez el az ember és utána hátradől.
Azt gondolom, hogy ha nincsenek minimumok, akkor működhet az, hogy mindenki abban a formában, platformon nyilvánul meg többet, ami számára a leginkább testhezálló. Én például szívesebben írnék egy harmadik blogbejegyzést mint, hogy twitteljek. Ez nem azt jelenti, hogy akkor egy twittet sem küldenék, de akkor küldeném, amikor valóban úgy érzem, hogy van közölnivalóm. Azt gondolom, hogy ha valaki szívesebben ír kommentet mint blogbejegyzést, akkor ő kommenteljen többet. Ha valaki fordítva, akkor ő írjon több blogot. Egy nagy létszámú csoportban mindkét tevékenység előreviszi a folyamatot, mindkettő ad újabb tudást a csoportnak. (Az a vád éri a konnektivista tanulást, hogy nem lehet differenciálni, én ebben látok némi kis differenciálási lehetőséget. A másik lehetőség a tartalmi differenciálás – én azt gondoltam, hogy a tartalmi differenciálás maximálisan teljesül a konnektivista tanulásban, vagy ezt nem jól látom?)
A belső és külső motiváció elkülönítése szerintem nem kell, hogy éles határvonalak meghúzásával történjen. Az, hogy valaki azért megy el konnektivista módon tanulni valamit, mert úgy gondolja, hogy hatással lesz a boldogulására, a szakmai fejlődésére, azt tekinthetjük külső motivációnak is: meg akar felelni az elvárásoknak. De nézhetjük úgy is, hogy belső motiváció hajtja: érdekli a téma, fantáziát lát benne, szeretne szakmailag fejlődni. A külső motiváció határvonalát ott látom, ha egy szervezet közvetlenül várja el a fejlődést a munkavállalójától a megrendelt konnektivista kurzus után: adjon számot a tudásáról például vizsga keretében.
Inspirátorok szerepe
A kurzust, mondhatom úgy, hogy inspirátor nélkül csináltuk végig. Ennek vannak az egyetemi közegből eredő okai – előző bejegyzésemben is tárgyaltam, hogy a tanár szerepből nehéz a facilitátorságot elfogadtatni és nem skálapontként jelenni meg a kurzusban. (Az inspirátorságra még a következő bejegyzésemben is kitérek.) Az inspirátor fontossága, szerepe többször is előkerült a beszélgetés során, Kulcsár Zsolt szerint inspirátor nélkül nem nagyon működik a konnektivista csoport, nem alakul ki az önszerveződés, nincs iránymutató személy, nincs senki, aki „szórná a hatásokat”. Nincs összehasonlítási alapom, de megnéztem a htk01 (http://htk01.osztalyterem.hu/htk01/reflexiok) még most is fent lévő inspirátori hozzászólásait, így el tudom képzelni, hogy milyen jó hatású lehet résztvevőként és milyen kemény munka inspirátorként. Én is azt gondolom, hogy nagy mértékben az inspirátoron múlik a siker, sőt ő az, aki a „kézzelfogható terméket” képviseli. A módszert bárki elsajátíthatja akár könyvből is, de a tapasztalat, azok a technikák, praktikák, amelyek a a jó inspirátort alkalmassá teszik a feladatra, azok csak gyakorlatban tanulhatóak meg (szerintem nem utolsó sorban személyiség kérdése is).
Közös tudás
Itt a kedvenc témám, amire választ kerestem a csoporttársak bejegyzéseiben: vajon mi az a közös tudás és mi az az új tudás, aminek a közös dokumentumban meg kellene jelennie? Sokan sokféleképpen kifejtették, ahogyan Melinda megjósolta, csak a kérdések halmaza nőtt bennem: nagy jegyzetet írjunk vagy a reflexióink az új tudás, a konkrét elmélet a jó vagy pedig nem baj, ha vannak benne tévedések, mindenki csinálja a maga meggyőződése szerint és majd kialakul belőle valami; az információkat transzformáljuk saját tudásunkká majd azt adjuk vissza a csoportnak? Alapvetően az a problémám, hogy nem látom a célját, jelentőségét a közös dokumentumnak. Mikor lesz hasznosítva? Azt el tudnám képzelni, hogy készítsünk egy nagy jegyzetet a vizsgázók számára, valószínűleg lelkesebben dolgoznék benne, lenne súlya a feladatnak. Ha arra készül a dokumentum, hogy később, bármikor visszanézhessem, ha keresek valami információt, akkor azt hiszem, hogy inkább a blogokban fogok kutakodni vagy a Delicious linkekben. Azt sem tudom elképzelni, hogy 50-60 fővel hogyan lehetne úgy közös dokumentumot készíteni, hogy az abban foglaltakkal mindenki egyet is értsen, ha a konszenzus a lényeg.
Kulcsár Zsoltnak volt egy válasza a közös tudásra, ami bennem úgy transzformálódott, hogy a közös tudás ott van a blogokban és a kommentekben. Ezen felbuzdulva utána néztem, hogy a HTK01-ben milyen közös dokumentum született. Egy elég hiányosat találtam csupán (lehet, hogy nem a véglegesre bukkantam), a figyelmemet a feladat instrukciója ragadta meg: „Konnektivizmus e-book véglegesítése. Válogasd ki a legjobb írásaidat, és vágd bele a közösen szerkesztett e-bookba. Jelöld a forrást az Insert/Footnote menüpont segítségével!” Lehet, hogy nekünk is ezt kellene tenni? Bár akkor meg a kommentek „tudástartalma” veszik el. Még mindig bizonytalan vagyok mind a céljában, mind a hasznosságában mind pedig a készítés technikájában.
Közben az a vízióm támadt, hogy egy olyan közös tudásbázis kiépítése lenne hasznos (a számomra), amiben mindenki minden bejegyzését címkézi, az összes címkéből készül egy szófelhő. A későbbiekben, ha valamire kíváncsi vagyok, akkor csak rákattintok a megfelelő címkére és megnézem, ki mit írt azzal kapcsolatban a blogjában. A Delicious-szel már most kivitelezhetőnek tartanám. A közös tudás vázlatát akár egy nagy közös gondolattérképpel is el tudnám képzelni, ami akár működhet dokumentumtérképként is, hyperlinkekkel összekötve a bejegyzéseket.
A hype-görbém kilábalt a mélypontból, és sikerült egy olyan bejegyzést is írnom, aminek ugyan az ismerettartalma valószínűleg kisebb, de több benne a személyes vélemény, még ha kicsit zavaros is.
