weszelyorsolya

A témához készült reflexív, második blogbejegyzésekben érezhetően több a „szakmai” tartalom mint az elsőkben. Az első bejegyzések inkább az attitűdökről, érzelmekről, toleranciáról szóltak, a Facebook felületén folyó viták is az ezekkel kapcsolatos érzésekből adódtak. A vitákban sajnos (bár visszatekintve inkább azt mondanám, hogy szerencsére) nem vettem részt, a második bejegyzésekről pedig úgy érzem nincs mit megvitatni, megbeszélni, érezhetően kialakult egy közös, ámde visszafogott megközelítési mód. De az is lehet, hogy csak elfáradtunk.

De nézzük, hogy milyen új tudást, inspirációt hoztak számomra a csoporttársak bejegyzései.

IKT eszközök

Azt gondolom, hogy abban mindannyian megegyezünk, hogy a számítógép és az internet hozzájárul a fogyatékos emberek mindennapjainak, a terápiás céloknak és tanulásának elősegítésében. Elég csak abba belegondolnunk, hogy az ügyintézés egy kerekesszékes vagy egy mozgáskorlátozott embernek mennyivel egyszerűbb az interneten keresztül. A különböző szoftver és hardver eszközökről nagyon hasznos és részletes összefoglalást olvashattam Szakács Zsuzsi blogbejegyzésében. Fejegér, szemegér és felolvasóprogram mind olyan fejlesztések, amelyek megkönnyítik az IKT eszközök használatát vagy a tartalmakhoz való hozzáférést. Ilyen kezdeményezés a HANDS projekt is, amelyben az ELTE is részt vesz. A HANDS projekt célja, hogy autizmussal élő fiatalok társadalmi integrációját egy szoftver és egy okostelefon összekapcsolásával elősegítse. A szoftver ingyenes, nyílt forráskódú, de a szoftvert kezelni tudó telefon 100-200 ezer forint körül van, ahogyan a projekt honlapján olvasható. (Hands-projekt, a meghosszabbított kéz, további tájékozódási pont a projekt magyar honlapja: A HANDS projekt Autizmus Alapítvány - ELTE közös munkacsoportjának hivatalos weboldala)

Ez a példa is jól mutatja, hogy a megfelelő IKT eszközök komoly anyagi befektetést igényelnek. Ahogyan Vicze Gabi bejegyzésében is olvashattam, ő is feltette a kérdéseket: „Ez egy elefánt effektus, vagy a fogyatékosok és hátrányos helyzetűek kirekesztődéséhez vezet? … A digitális világ az eszközeivel szegregál vagy elősegíti az integrációt? Én bízom benne, hogy egyre több lehetőséget fog az oktatás és az élet más területein biztosítani a technológiai eszközök.”

Azt gondolom, hogy az IKT eszközökhöz való hozzáférés feltételeinek javítását nagyobbrészt állami (uniós) vagy civil szervezeti, alapítványi segítséggel lehetne megoldani, a forráshiány azonban minden területen érződik, az oktatásügytől kezdve az egészségügyön keresztül, így én sajnos nem vagyok optimista ebben a kérdésben.

Esélyegyenlőség

Több blogbejegyzés is foglalkozott az esélyegyenlőség kérdésével. Zakupszky Tündénél olvashattam egy érdekes megállapítást: „Értelmezésemben az esélyegyenlőségről elviekben beszélünk, egy jogszabályi és emberijogi keret, addig az esélyegyenlőtlenség egy tapasztalás, azok részéről értelmezhető húsbavágóan, akik mindennapjaikban részesei a társadalmi megkülönböztetésnek.” Elgondolkodtató megállapítás, igazat adok abban, hogy „húsbavágóan” valóban azok érzik, akik részesei a társadalmi megkülönböztetésnek. Azonban, ha belegondolok, akkor ha átérezni nem is tudom teljes mélységében, de néhány vetületét el tudom képzelni. Ezért tartom nagyon fontosnak azokat a kampányfilmeket, amelyek legalább egy pillanatra, de felhívják a figyelmet, elgondolkodtatnak azon, hogy milyen a „másik oldalról” a világ. Egy, engem nagyon mélyen megérintő reklámfilmet láttam a Sörös Barbara bejegyzésében, amely az „Együtt a fogyatékossággal élőkért” (http://egyenloesely.freeblog.hu/) honlapján is megtekinthető:

A reklámfilm egy kampánysorozat része, ajánlom mindenkinek a figyelmébe a többi filmet is, azt gondolom, hogy nem a fogyatékos emberek sorsa fölötti sajnálkozás kell, hogy a tolerancia, az egymás elfogadásának fő motívuma legyen, hanem az, hogy minden embernek megvannak örömei, bánatai, gondjai és sikerei. „Ugyanúgy élnek, ugyanúgy éreznek. Az igazi fogyatékosság az, ha nem ezt vesszük észre.” (Idézet a fogyatékossággal élők elfogadásáért készült kampányfilmekből)

Az esélyegyenlőséggel kapcsolatban Vidó Judit blogbejegyzésében olvasott gondolat keltette fel a figyelmemet: „Esélyegyenlőség nincs, nem is lehet, mivel vagyon-, adottság-, tehetség-, és szorgalom egyenlőség sincsen.„ Én hozzátenném, hogy még nincs esélyegyenlőség, elképzelhető, hogy soha nem is lesz, de úgy gondolom, hogy törekedni kell rá. Az esélyegyenlőség lehetőséget teremt arra, hogy mindenki a saját képességeihez, szorgalmához, kitartásához mérten érvényesüljön. Ezekben nincs és nem is lehet egyenlőség, hiszen ettől (is) vagyunk különbözőek. Az esélyegyenlőség számomra azt jelenti, hogy megteremtem a hozzáférés lehetőségének az esélyét. Egyenlően, mindenki számára. Például, ha egy kerekesszékes nem tud bejutni az egyetemre, mert nem tud felmenni a lépcsőn, akkor valóban nincs akkora esélye az egyetemi diplomára mint annak, aki tudja használni a lépcsőt. Ha már bent vannak, akkor már az egyéni tehetség, szorgalom, stb. lehet a döntő abban, hogy diplomát is kapnak. De például a bejutás fizikai lehetőségének a megteremtése egy lépés az esélyegyenlőség felé, hiszen a lépcsőn való járás képessége nem lehet feltétele egy pl. andragógus diplomának.

Segítségadás

A segítségadás is központi témája volt a bejegyzéseknek és kommenteknek. Hogyan segítsünk, mikor, milyen esetben ajánljuk fel a segítségünket. Egy érdekes cikket olvastam Orsós Sándorról, aki vak emberként így éli meg a segítség kérdéskörét: „Sándor igyekszik mindent önállóan megoldani, de nem jön zavarba, ha segítséget kell kérnie. Sőt akkor is igénybe veszi azt, ha éppen nincsen rá szüksége. Néha olyan helyen is megkérdezik tőle, hogy átkísérhetik-e az utca túloldalára, ahol erre nem lenne szüksége. Ilyenkor nagylelkűen elfogadja a felajánlást, nehogy a visszautasítása elriassza látó társát attól, hogy máskor egy másik vak embernek segítsen.” Álljon itt ez a néhány mondat biztatásként, elkél a segítség a számunkra is, hiszen sokan csak most alakítjuk ki az együttélés, segítségadás tudatos alapjait.

A téma sajátosságai és a konnektivista tanulás

Azt gondolom, hogy ez a téma nagyon fontos, de nem a konkrét ismeretek szempontjából. Én inkább az érzékenyítő, attitűdformáló hatását érzem ennek a témahétnek, hiszen nem tudunk konkrét gyógypedagógiai ismeretekre támaszkodva véleményt formálni a fejlesztési lehetőségekről, a fogyatékos emberek konkrét helyzetéről mind jogi, mind szociális mind pedig társadalmi szinten.

A témahéten a konnektivizmussal kapcsolatban azt éreztem, hogy a nagyon „soft” témákra (ahol az érzékenyítés, attitűdformálás, érzések, személyes vélemények felszínre hozása, átgondolása a cél) a konnektivista módszer nem igazán megfelelő. Az érzések, attitűdök megbeszélése elektronikus, írott formában nagyon sok félreértési lehetőséget rejt magában és az érzésekről nem lehet vitatkozni, új tudáshoz eljutni, könnyen átcsúszhat személyeskedésbe is.

Az utolsó blogbejegyzésemben itt a Konnekt csoportban. Van bennem egyfajta szomorúság is, mert igazán sokat tanultam a témákról, magamról és természetesen a csoporttársakról/tól is. Ezt mindannyiuknak köszönöm!

Sajnos csak most tudtam megírni a bejegyzésemet, így elnézést kérek, ha már lerágott csontokkal foglalkozom, de szokásomhoz híven, nem olvastam a bejegyzéseket, de bevallom néhány kommentet igen, így tudom, hogy elég nagy vitákat és érzelmeket generált a téma. Az előadást hallgatva az az érzésem támadt, hogy nem árt átgondolnunk a saját „toleránsságunkat”, vajon azok vagyunk-e valójában, illetve jól vagyunk-e azok. A fogyatékos emberekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk egyrészt homogén csoportnak tekinteni őket, másrészt úgy gondolni, hogy tudjuk, hogy nekik mi a legjobb, mert esetleg saját magunkból indulunk ki (ami már ott tévedés, hogy senki nem tudja reálisan egy másik ember helyzetébe képzelni magát) és valamilyen paternalista szemlélet alapján szentimentális elképzeléseink, érzéseink vannak, vagy arra gondolunk naivan, hogy ők bizony ezt vagy azt biztosan nem tudják véghezvinni. Az együttélés, együttműködés normáinak a kialakulását, természetessé válását nagyon megkönnyítené az integrált iskolai oktatás/nevelés is, hogy „éppen jó” legyen a szemléletünk. Az előadás talán a legfontosabb üzenete az volt a számomra, hogy mindig az egyéni szükséglet a döntő és nem szabad senki helyett dönteni.

Az előadás és a téma hiánypótló volt a számomra, ezzel a témával ilyen mélységben még nem találkoztam, különösen érdekes volt az IKT felőli megközelítés. Az 5. témahéten szintén érintettük a digitális esélyegyenlőtlenség kérdését, amikor arról is szó volt, hogy az esélyegyenlőtlenség az egyén és a közösség vesztesége is. Ez Virányi Anita által ajánlott Mosolyka blogja kapcsán jutott eszembe, ha nem ír Mosolyka blogot, akkor nem ismerjük meg a napi gondjait, örömeit, amitől más szemmel nézzük ezentúl a metróhoz vezető lépcsőket, az aluljárót vagy rájöhetünk, hogy kerekesszékkel is lehet szórakozni. Az IKT ilyen értelemben is hozzájárulhat a digitális esélyegyenlőség lehetőségével az offline életbeli esélyegyenlőség elősegítéséhez is.

Sokszor szerintem azért is vagyunk bizonytalanok, mert nem is tudjuk, hogyan is segítsünk, így inkább nem segítünk: majd valaki más, aki tudja, hogyan kell „szakszerűen” csinálni, semmiképpen nem akarunk ártani, megbántani, hiszen van olyan jószándék, ami többet árt mint használ. Ilyen gyakori segítségadási szituáció lehet például egy vak embernek segíteni átmenni az úton. Pedig csak egyszerűen meg kellene kérdezni, hogy segítsünk-e és hogyan, de a 21. században az internet segítségével előre is felkészülhetünk, például innen.

Az előadás közben még az az élmény jutott eszembe, ami a Láthatatlan kiállításhoz fűzödik. (Aki még esetleg nem volt, érdemes megtapasztalnia.) A kiállítás látogatói egy teljesen tökéletesen sötét helyiségben vesznek részt egy „túrán”, a vezetők pedig vak emberek, a túra útvonalai pedig a mindennapi élet helyszínén vezetnek keresztül. Az élmény is izgalmas (van, akinek félelmetes): megtapasztaljuk, hogy milyen amikor a szemünket nem tudjuk használni, nincs térérzékelésünk (irányokról, a helyiségek nagyságáról). Ebben a környezetben mintha megfordult volna a világ, „látóként” én voltam az, aki segítségre szorult (a „fogyatékos” ember), a vak vezetőink pedig amellett, hogy mindenkit név szerint megismertek, tudták, hogy a térben melyik látogató hol tartózkodik, ki maradt le, segítettek. Azt gondolom, hogy a fogyatékosság mint olyan nézőpont és a környezeti feltételek kérdése is. A környezet pedig szerencsére átalakítható, változtatható, testre szabható. (Mire is jó a technikai fejlődés?) Ha adaptív a környezet, akkor bizonyos esetekben nem is kell beszélnünk fogyatékosságról, hiszen például a távmunkában mindegy, hogy ki milyen székben ül a számítógép előtt.

Akadálymentesítés és univerzális tervezés

A fentiek miatt is volt nagyon érdekes a számomra az akadálymentesítés és az univerzális tervezés kérdése. Mindkettő fontos a maga a nemében, de az univerzális tervezés célkitűzése, miszerint olyan megoldások szükségesek, amelyek a lehető legszélesebb réteg számára adaptivitás nélkül alkalmazhatóak, számomra az integráció szellemiségét képviseli – „Design for All”. Az elhangzott példa szerint nem kell lépcsőt tervezni egy új épülethez, hiszen a rámpán mindenki fel tud menni. Nem egy külön feladat, hogy megoldjuk például a kerekesszékes emberek közlekedését, hanem olyan megoldásokat tervezünk, ami mindenki számára megfelelő. Erre negatív példát a saját lakóhelyemen is könnyen találok: néhány éve a vecsési vasútállomás átépítésekor (európai uniós forrásból) készítettek a lépcső mellé egy felvonót, de ezt egy kerekesszékes ember csak akkor tudja használni, ha szól az állomás dolgozóinak, hogy indítsák el, mert egyébként le van zárva. (De gondolom, a munka befejezésekor ki lett pipálva az akadálymentesség megvalósulása.) Tehát, hiába van egy eszköz, ha segítség nélkül nem tudja használni, aki számára készítették, nem teszi lehetővé az önálló közlekedést - persze a semminél ez is több. Úgy gondolom, hogy éppen ezért fontos a szemléletmód, hiszen adva volt egy átépítési feladat, volt rá pénz, már csak a megfelelő szemlélet hiányzott, hogy esetleg olyan megoldás szülessen, ami mindenki számára egyaránt megfelelő.

Universal Design for Learning

Szintén hiánypótló volt a számomra az univerzális tervezés oktatásban megjelenő szemlélete, az UDL – Universal Design for Learning, amiről, bevallom most hallottam először. Az előadás során konkrét példa is előkerült, a CAST, amely egy nonprofit kutatási és fejlesztési szervezet, a célja, hogy mindenki számára kiterjessze a tanulási lehetőségeket. A CAST szándékai szerint olyan tanulástervezési módszereket és eszközöket adnak a tanárok kezébe, amelyekkel mind a jelenléti, mind a távoktatás és a blended képzés is megvalósítható. A CAST honlapján érdekes és hasznos információkat kaphatunk a szemléletről, módszerekről, elvi alapokról, sőt online tanulás segítségével mi magunk is elsajátíthatjuk ezeket. Azt gondolom, hogy ez nagyon izgalmas kezdeményezés (1984-ben kezdték!), de sajnos nem találtam első körben olyan adatot, hogy Magyarországon foglalkozna-e vele valaki. A másik, ami kérdés maradt bennem, hogy pontosan melyik célcsoport hogyan, melyik vetületét tudja használni a „könyveknek”, ennek még utána kell néznem, egyelőre magával ragadott az egyszerűen használható szerkesztő eszköz (tanárok is könnyen elsajátíthatják a szerkesztést) és a honlapon található rengeteg információ.

Az CAST UDL szerkesztőben regisztráció után elkészíthetjük a teljes tananyagot - a mintaanyagokat regisztráció nélkül is meg lehet tekinteni - különböző oldalelrendezésekből válogathatunk (képpel, kép nélkül, hol jelenjen meg a kép), feltölthetjük a saját magunk készítette hangfájlt (A hangfelvételt akár a Windows hangrögzítő eszközzel is el lehet készíteni, csak egy mikrofon kell hozzá, majd mp3-ba konvertálni például a Format Factoryval) és kiválaszthatjuk azokat a kedves ki figurákat (coach-okat), amelyek mellett a tanulási folyamat segítésére különböző instrukciókkal, javaslatokkal helyezhetünk el, illetve feladatokat is kapcsolhatunk az oldalakhoz. A szerkesztő tartalmaz beépített szövegfelolvasó rendszert, ami magyarul sajnos nem elérhető, így a magyarul beírt szövegeket is angolul olvassa fel (emiatt jelenleg nem igazán használható a számunkra).

A technikai eszköznél talán fontosabb a fejlesztés módszertanának elsajátítása, ez azonban egy nagyobb feladat, amelyre a jelenlegi szűkös határidők miatt nem vállalkoztam, viszont nagyon érdekel a téma, azt gondolom, hogy egyrészt az e-learning másrészt pedig a felnőttképzés egyik fontos területét képviseli, ez a szemlélet és technika a felnőttképzésben is nagyon hasznos és használható lenne, megéri vele foglalkozni a későbbiekben is.

Integrált felnőttképzés?

Az elmúlt hónapokban több FAT akkreditált képzési programmal is találkoztam, az akkreditációs adatlap (I. adatlap) 8. pontja: „A képzés fogyatékkal élők, vagy hátrányos helyzetűek számára is elérhető, a speciális képzési igények figyelembevétele az alábbiak szerinti:” (Az Önálló életvitel című oldal kerülendőnek tartja a fogyatékkal élő kifejezést…egyébként számomra nagyon hasznos volt ez a kifejezésgyűjtemény, igyekeztem  ez alapján "nyelvi lektorálni" a bejegyzésemet) szól a speciális képzési igények figyelembe vételéről. Az a tapasztalatom, hogy mozgáskorlátozott résztvevők számára akadálymentesített helyszín biztosítása az egyik általánosan megjelölt, a másik pedig a gyengénlátó résztvevők részére készülő tananyag (nagyobb betűkkel nyomtatva). Vajon ez elég-e és tényleg tudják biztosítani az intézmények, ha van ilyen jelentkezőjük? Érdemes lenne vizsgálni, hogy hány fogyatékos személy jelentkezett felnőttképzési szolgáltatásra (olyanra, amit nem kifejezetten fogyatékos résztvevők számára hirdettek). Érdekes lenne megtudni azt is, hogy vajon vannak-e olyan minimális követelmények az akkreditált programokkal kapcsolatban, amelyek kötelezőek, de jelenleg az az információm, hogy nincsenek, úgy határozza meg egy intézmény, ahogyan akarja, hogy milyen speciális csoportoknak biztosít hozzáférést a képzéséhez.

Beszélgettem néhány felnőttképzési szakértővel, megpróbáltam megtudni, hogy ők milyen információval rendelkeznek, mennyire jellemző az integráció megvalósítása a felnőttképzéseken. Arról számoltak be, hogy ők maguk is indítottak már (civil-egyházi szféra) olyan képzéseket, amelyek fogyatékos embereknek szóltak, „integráltan”, mert voltak gyengénlátó, vak, siket, mozgáskorlátozott résztvevők is képzésen (szerintem ez az igazi nehéz helyzet, hiszen nagyon nagy mértékben eltérőek az igényeik), illetve elmondták, hogy például siket résztvevőket minden további előkészület nélkül tudnak fogadni – ha tud magával jelnyelvi tolmácsot hozni, a mozgássérült résztvevőknek akadálymentesített környezetet is tudnak biztosítani. Volt tapasztalatuk gyengénlátó és vak tanulókkal is, de talán itt akadt a legtöbb problémájuk módszertanilag a saját eszköztárukat tekintve.

Ide kapcsolnám az előadás során a tanárszerepnél elhangzott kérdést, hogy vajon mi a fontosabb a speciális tudás vagy az elfogadó attitűd. A követező dián ott is volt a válasz, ami egy tanárjelöltet biztosan megörvendeztet, mert a speciális tudásra ott van mellette a gyógypedagógus, van akivel együtt tud működni. De vajon mit tehet például egy felnőttképző intézményben oktató andragógus tanár? A felnőttképző intézményekben általában nincs gyógypedagógus, így ahhoz, hogy fogyatékos felnőtt tanulót is tudjanak fogadni egy képzésre milyen megoldásban, segítségben gondolkodhatnak, kihez fordulhatnak? Hol és hogyan tudják a tanulás univerzális tervezését akár a tananyagfejlesztés, akár a speciális módszerek területén elsajátítani, alkalmazni? Vannak ilyen módszertani központok? (Ezek igazi kérdések, ha valaki tud rá válaszolni, szívesen fogadom.)

Akadálymentesítés

Az IKT szempontjából másik fontos szempont a weblapok akadálymentesítése. A weboldalak akadálymentesítéséhez a Web Akadálymentesítési Útmutató 2.0 ad iránymutatást. Az akadálymentességnek 4 alapelve van:

1. Észlelhetőség
2. Működtethető
3. Érthetőség
4. Robosztusság

Minden alapelv irányelvekből áll, amelyekhez tesztelhető teljesítési feltételek tartoznak. A weblapok minősítésében három megfelelőségi szint van, az A, AA és az AAA szintek, az A a legalacsonyabb. Az akadálymentesítés nem csak a fogyatékos személyek számára könnyíti meg a hozzáférést, hanem a technológiailag akadályozottak (például gyenge hardver) és a speciális célcsoportok számára is (például idősek, gyerekek). Az útmutató pedig nem csak általánosságokban fogalmaz meg elveket, hanem konkrét módszereket is megad, amiket követve és alkalmazva nagyobb lesz az esély arra, hogy egy-egy weblap tartalma a lehető legszélesebb körben elérhetővé váljon.

Nagyon köszönöm a témát, de azt sajnálom, hogy erre az utolsó témahéten került sor, és azt is, hogy későn kapcsolódom be a csoport beszélgetésébe, pedig talán még nem volt olyan téma, ami ekkora "forgalmat" generált volna, amiből látszik, hogy mindenki fontosnak tartja.

Amikor elkezdtem a kurzust nagy várakozás volt bennem, aztán hirtelen mélyponton találta magát a Hype-görbém, majd újra felszárnyalt. Ennek a bejegyzésnek elméletileg a nyílt oktatási rendszerekről és/vagy a konnektivista kurzus kutatási eredményeinek reflexiójáról kellene szólnia. De ahogyan többen is megjegyezték, ez a téma mintha még az előző témahét folytatása lenne, mintha a konnektivizmus két témahetet is felölelt volna. Egy kicsit el is fáradtunk benne, nem csak a témában, hanem az egész kurzusban. Viszont, hiába van még egy témahét hátra egy nagyon izgalmasnak ígérkező témával, mégis azt érzem, hogy érdemes most visszatekintenem az elmúlt időszakra, mintegy lezárva a kurzust.

Egy konnektivista evolúciója

A kezdetekben számoltam a kommentjeimet és a twittjeimet. Papíron, strigulázva, 28-nál nem azért álltam meg, mert nem akartam volna túlteljesíteni, hanem azért, mert a 28-at is kínkeservvel tudtam teljesíteni. Új helyzet, nagy kihívás, hogy félig vagy teljesen ismeretlen emberekkel „beszélgessek”, véleményt mondjak: az írott szövegben vannak félreértési lehetőségek, nincs metakommunikáció, szemkontaktus, és sokszor még magam elé sem tudom képzelni a másikat, mert nem ismerem személyesen. Ha kommenteltem, azt a blogbejegyzésekben tettem, egyrészt, hogy meglegyen a tematikus összefüggés, másrészt pedig azt személyesnek éreztem, mintha csak egy-egy emberrel beszélgetnék, míg a Facebook csoportban csak az első egy-két komment szólt a bejegyzésről, utána önálló életet élt a téma, nehéz lett volna bekapcsolódnom. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha belekotyognék egy társalgásba.

Ezen a témahéten már nem számoltam a kommenteket és a Facebook csoportban kommenteltem. Vajon minek köszönhető ez a fordulat? Azért meg megismertem a 9 hét alatt a csoportot? Vagy a téma izgalmassága okozta? Vagy nem érzem már a követelmények nyomását, így érvényre jut az önkifejezés?

A Like gombot is sokkal bátrabban használom, az elején nagyon szigorúan csak azt lájkoltam, ami valóban megérintett, kiemelkedő volt, de időközben rájöttem, hogy a Like gombnak a bíztatás, egyetértés, respektálás, sőt non-verbális, szinte metakommunikatív funkciója is van, és nekem is milyen jól esik, ha kapok belőle, így bátrabban nyomogatom, szórom a jó érzéseket. Természetesen ez azért nem csap át abba, hogy mindent és mindenkit lájkolok, de a kritikus nézőpontom már nem uralkodó. Sőt, más felületeken, például a Twitteren vagy a levelezésben hiányolom is egy ideje ezt a lehetőséget.

A Twitterhasználatom is sokat fejlődött az utóbbi egy hétben, már kétoldalú kommunikációs felületnek tekintem, nem pedig csak egy felületnek, ahol kiszórhatom linkek formájában azokat az információkat, amiket érdekesnek találok. Természetesen a csiripelő funkciónak tudatában vagyok, de milyen jó, ha sok madár válaszolgat egymásnak, nem csak magának énekel mindegyik.

Tudásmegosztás fronton is sokat fejlődtem, például a kapcsolódó, más kurzusban készült anyagaimat, Delicious linkeket is közzé teszem a bejegyzéseimben. Sőt, készítettem egy Ustream tutorialt a csoporttársaknak, amit a Youtube-ra töltöttem fel, először azt az opciót kattintottam be, hogy csak a linkkel rendelkezők láthatják, de aztán átgondoltam: miért ne osszam meg a „nagyvilággal”, hátha másnak is érdekes lehet, hátha értékes? Így reggel átkattintottam a kereshetőségre. (A Creative Commons licensz természetes volt már az elején is.) Tudom, hogy kis lépés ez az emberiségnek, de nekem nagy lépés volt.

Bejegyzések írása erre a témahétre lett könnyebb, most is azt írom, ami a téma kapcsán eszembe jut. Azt viszont nem tartom saját magam esetében nagy tanulásnak, ha mindig ezt tettem volna, egy egyetemi kurzusblog esetén fontos a szakmaiság, a szakirodalom behozása, a kutatások eredményeire való támaszkodás, természetesen saját szakmai és személyes véleménnyel megtűzdelve. A jó arányt kell eltalálni, de ahogyan Ollé tanár úr egy bejegyzésében fogalmazott, a blog nehéz műfaj.

Azt gondolom, hogy sokat léptem előre a „megwebkettesedésben” az első bejegyzésem óta, de azt majd az idő dönti el, hogy ezt a Konnekt csoport után is megmarad-e. Az első bejegyzésem végén is ezt írtam, most azonban úgy érzem, hogy igen, valamilyen irányú-mértékű attitűdváltozás történt.

Hogy igazi visszatekintő 2. bejegyzés kerekedjen belőle, összefoglalom, hogy az általam felvetett kérdésekre, problémákra milyen válaszokat hozott számomra az elmúlt hét, hogyan inspiráltak a többiek.

Hallgató inspirátor szerepben: Arra a kérdésemre, hogy vajon hallgató alkalmas lehet-e az inspirátori szerepre, konkrét válaszok is születtek. A válaszok egy része alátámasztja az én félelmeimet, hogy nagyon mélyvíz ez a szerep egy hallgatónak. Egyrészt az egyidejű kurzusteljesítés miatt, másrészt pedig olyan kompetenciák szükségesek hozzá, amelyekkel nem biztos, hogy rendelkezik. A facilitátori-reflektív szerepkörben én azt is fontosnak tartom, hogy meg tudja teremteni az inspirátor azt a „biztonságos” légkört, ami nélkül például a tréningek sem tudnak működni. Ez a feladat itt duplán nehéz a formális oktatási keret és az elektronikus kapcsolattartás miatt.

Jelentkezés az inspirátori szerepre: Többen osztották a véleményemet, kiemelve, hogy nem is voltunk tisztában, hogy mi is valójában a feladat. Már az is nagy kihívás lett volna, hogy ha csak az összefoglalókat kell elkészíteni, de inspirálni még inkább nehéz (hogyan, mi a technikája, tudok-e eleget hozzá, lesz-e időm-erőm végig). Előjött egy érdekes kérdés, hogy résztvevőként sem igazán tudtuk mi vár ránk, mégis jelentkeztünk, akkor inspirátornak miért nem? Azt gondolom, hogy ha résztvevőként szép, csendben lemorzsolódom, az főként az én ügyem (a csoportban is kevesebben lesznek, de azért mint „node” nem lenne végzetes a hálózatra nézve). Viszont ha inspirátor vagyok, akkor „hub” vagyok, ha kiesek, akkor a skálafüggetlen rendszerek sajátossága miatt az nagyobb csapás a hálózatnak, több „hub” kiesése már a rendszer működését veszélyezteti. Más a felelősségi szint, más a megítélése a nem-teljesítésnek.

Kérdőívek tapasztalatai: Egy tényezőt emelnék ki, a „68% szerint nehezebben teljesíthető a kurzus mint a vizsga;”. Izgalmas kérdésnek bizonyult, hogy milyen adatok alapján jött ki a 68%. Vajon a csoporttagokból, akik elkezdték a kurzust, vagy benne vannak a megfigyelők is, vagy esetleg azok is, akik nem is kezdték el? (Több kérdőív-verzió is volt.) Érdekes felfedezés volt, hogy a beszélgetőtársaim közül többen azt gondolják, hogy a vizsga a nehezebb, mert nehezebb tételekből vizsgázni, illetve a tételből vizsgázáshoz magolni kell. Ebben nem értettem egyet, de átgondolva, valóban a legtöbb vizsga a reproduktív tananyag-visszaadásról szól, viszont az, hogy egy ismeretanyagot valaki „lélek” és értelem nélkül megtanul, annak valóban nincs értelme. Itt is behoznám az egyéni különbségeket, lehet úgy is vizsgára tanulni (én is megtettem párszor), hogy bízunk a szerencsés kezünkben, hogy jó tételt húzunk ki és lehet úgy blogot írni, hogy nem teszünk hozzá semmi pluszt sem személyességben, sem ismeretanyagban. A követelményeket mindkét szituációban tudjuk teljesíteni, azonban, hogy mennyit tanultunk a folyamat során az már kérdéses. Egy kedves csoporttársam, Bodó Peti arra hívta a figyelmet, hogy személye válogatja kinek melyik teljesítési forma a könnyebb, az egyéni felkészülés vagy pedig a kommunikáción alapuló tanulás. Ebben maximálisan egyet tudok vele érteni. Valóban, én jobban szeretem az egyéni felkészülést, így talán ezért tűnt nehezebbnek a gyakorlati teljesítés.

A tudás kapcsán is megindult a vita, hogy vajon ki fog többet tudni a kurzus anyagából, aki gyakorlati teljesítést választotta vagy aki elmegy vizsgázni. Azt gondolom, hogy ha eltekintünk a fenti szélsőségektől, vagy egy ideális esetet veszünk, akkor úgy fogalmaznám meg, hogy más típusú tudásunk lesz nekünk mint a vizsgázóknak. Valamiféle gyakorlati tudást szereztünk a konnektivizmusról, de ez csak egy része a kurzusnak (egy tétel a témalistában), illetve a saját tapasztalatnak meg van az a veszélye, hogy beszűkítheti a látókört. Szerintem a fő különbség az, hogy a vizsgára készülők nagyjából homogén tudást szereznek az egyes témakörökben, a gyakorlati teljesítéssel pedig egyénenként egy-egy témakörön belül is eltérő mélységű a tudás (melyik részével foglalkoztunk a témának), illetve a résztvevők között is eltérő, éppen a témaspecializáció lehetősége miatt. Hogy melyik a hasznosabb, nem tudom: rálátás témák sokaságára vagy pedig elmélyülés egy-egy témában. Az az egy biztos, hogy mindenki kemény munkával jutott vagy jut majd hozzá.

Visszakanyarodva a kedvenc témámhoz a közös dokumentumhoz, ami valóban egy megfoghatatlan feladat, hiszen minden követelmény számszerűsítve van, de a dokumentum így jelenik meg a követelménylistában „részvétel a közös záródokumentum szerkesztésében” – ebből sem az új tudás, sem pedig az nincs specifikálva, hogy milyen mértékűnek kell lennie az elfogadható részvételnek, hány karakter, vagy minden témához kapcsolódóan kell-e írni valamit, így ez sem vezet nyomra.

A közös új tudást tartalmazó dokumentumra kezdetben kezdetben úgy gondoltam, hogy majd szerkesztünk egy nagy közös jegyzetet (újról meg közösről, tudásról szó sem volt). Később elbizonytalanodtam, hiszen senki nem válaszolt érdemben a facebookos felvetéseimre, hogy mi legyen: ha nem értek valamivel egyet, most vélemény vagy ismeretközpontú legyen-e, hogyan jussunk konszenzusra. Aztán a konnektivizmus témahéten változott a gondolkodásom a közös tudásról. Egyrészt Kulcsár Zsolt htk01 kurzus közös e-book instrukciói gondolkodtattak el, nyoma sem volt a konszenzusnak (mindenki tegye be, amit ő fontosnak tart, lehet E/1-ben fogalmazni, mert amit az a személy tapasztalt, az a csoporté is) – az igazat megvallva nem tudtam vele először mit kezdeni, azt gondoltam, hogy ez csak valamilyen feladatbeli különbség,az informális tanulás miatti könnyítés. De aztán utánaolvastam, és a közös tudásról szóló elméletek, de főként és Downes és Siemes gondolatai elvittek egy egészen más megközelítési irányba. Ahol a csoport tudása nem valamilyen konszenzus, olyan tudás, amelyet mindenki magáénak mond, hanem az a közös tudás, amit egy csoporttag behoz a csoportba. Nem kell vele egyet érteni, elfogadni, a tudás az, hogy tudunk erről a véleményről, gondolatról (megkockáztatom, hogy akár szakirodalomból táplálkozó ismeretről, amit az illető átgondolt, új megvilágításba helyezett). A konnektivizmus nem egy módszer arra, hogy valamit könnyebben elsajátítsunk, hanem egy tanulási mód, egy szemléletmód is, ami segít a jelenlegi információözönben eligazodni, a kapcsolódásokat megtalálni, szelektálni.

Ebből a megvilágításból szerintem a közös dokumentumban lévő közös új tudás az, amit az egyes csoporttársak oda bevittek. Nem is lehet másként szerintem, praktikus okokból sem. Már 20 embernél is nehéz a konszenzus kialakítása, lehet, hogy valaki felvállalja, hogy menedzseli, csinálja, esetleg még néhányan beszállnak, de az ember nem törölgeti ki vagy írja át mások írásait csak úgy, ha meg üzengetünk egymásnak, akkor végeérhetetlen lesz a folyamat. Képzeljük el 50-60 embernél, milyen módszerrel lehetne konszenzust teremteni? Megoldási javaslat volt, hogy osszuk magunkat kisebb csoportokra, mindegyik vállaljon fel egy részt. Ez jó módszer lenne, ha jegyzetet készítenénk, de itt mi történik, ha én egy másik csoport munkájához is hozzászólnék? Elrontanám a tartalom struktúráját? Mennyire lenne közös? Az is előkerült, hogy beszéljünk meg egy időpontot és mindenki egyszerre foglalkozzon a dokumentummal, vagy legyen megbeszélés a Second Life-ban. Azt gondolom, hogy nem véletlenül nem tudunk jó praktikus megoldást találni, amíg abból indulunk ki, hogy konszenzusra kell törekedni. Érdemes elolvasni Bessenyei István és Szirbik Gabriella írását, ha valaki úgy el akar bizonytalanodni mint én.

Ezzel zárom a konnektivizmust körbejáró 4. bejegyzésemet. Van még mit elmélkednem az elven, elméleti alapvetéseken, gyakorlati megvalósításon, alkalmazhatóságon, ezért kicsit sajnálom, hogy elfáradtam és ezt a témát nem tudom úgy lezárni, amilyen alaposan, több szemszögből megvizsgálva jó lett volna.

A Távoktatás és e-learning kurzus Tanulói szerep és tanulási stratégia távoktatási környezetben témájához kapcsolódóan 3-6 fős csoportokban dolgoztunk, a mi csoportunk a korábbi párok részvételével jött létre. A feladat során a csoportok hat témakörből választhattak, a hat témakör egy komplex tanulási módszertani útmutató egy-egy fejezetét jelentette.  A csoportunk a Technikai segédlet kidolgozását választotta.  A feladat szövegét a Second Life-ban a megszokott helyen, az 530-as teremben hallgattuk meg.

A technikai útmutatónak távoktatási környezetben fontos a szerepe. A célcsoport, a tananyagot tanulók számára sok esetben nehéz feladat az alkalmazandó technikai eszközök használatának elsajátítása. A technikai segédlet praktikus tanácsokkal, javaslatokkal előzi meg a kezdeti lemorzsolódást, elősegíti, megkönnyíti a távoktatási informatikai környezetbe való belépést, annak használatát. A munkám során többféle technikai segédlettel találkoztam, az írott anyag mellett hasznos, ha képpel, ábrával is bemutatjuk a technikai eszközök használatát, illetve talán a legnagyobb segítség, ha szoftveranimációkat készítünk hozzá. Ilyen szoftveranimációkat magam is készítettem már oktatási keretrendszerekhez, például ILIAS-hoz, ITAK-hoz.

A mi távoktatási kurzusunkban talán a legnyobb kihívást a Second Life használata jelentette, ezért választottuk, hogy kreatív megoldásként egy már rendelkezésre álló szoftveranimációt javaslunk technikai segédlet gyanánt. Az animáció előnye az is, hogy bemutatja az SL grafikus felületét, ezáltal kedvet csinál a Second Life használatához, hiszen sokszor a motiváción, attitűdön múlik legtöbb a tanulás sikeres megkezdéséhez, az eszközök használatához.

A Távoktatás és e-learning kurzus Motiválás, aktivizálás, megerősítés témakörében hat fős csoportban dolgoztunk, a mi hat fős csoportunk három párból alakult, úgy tűnik, hogy a páros feladatokban összeszoktak a párok az esetünkben. A feladat rövid megfogalmazása a következő volt:

 "A feladat a következő: képzeljék el, hogy egy cég vezetősége lehetőséget ad arra, hogy oktatási menedzserként bemutassák egy távoktatási kurzus és agy konnektivista kurzus közötti különbséget, mert a cég döntéshelyzetben van, hogy a belső képzésében melyiket válassza. (Valamelyiket biztosan fogja) A két képzési formában az összehasonlítást az oktatási folyamatban jellemző motiválás, aktivizálás és megerősítés hármas egysége, illetve a folyamatra jellemző tevékenységelemek, feladatrendszerek alapján, ezek bemutatásával kell elvégezni. Ne feledjék, hogy a közösen szerkesztett prezentációval legfeljebb 15-20 percük lesz a bemutatóra és a megbeszélésre, vagyis rövid, de érdemi összehasonlítást bemutató prezentációt érdemes szerkeszteni."

A távoktatás (azon belül is az e-learning) nagy népszerűségnek örvend a vállalati, piaci szervezeteknél, illetve mostanában találkozom egyházi és civil körökben is ilyen jellegű tananyag-fejlesztési igénnyel. A konnektivista tanulás az e-learninggel szemben lépéshátrányban van, kevésbé ismert képzési forma, azonban éppen ezért fontos, hogy andragógusként tisztában legyünk az alkalmazási területeivel, előnyeivel, hátrányaival. (A témához kapcsolódik Az Információtudomány és média a 21. század elején című kurzusban készített blogbejegyzésem, amelyben szintén a nem-formális és az informális képzési területeken való alkalmazhatóságát igyekeztem körbejárni.) A feladat szerint megadott szempontok alapján készítettük el a táblázatos formában az összehasonlítást, illetve kiegészítettük mind a konnektivista tanulásra mind pedig a távoktatási kurzusokra a megadott szempontokon túlmutató érveinket is. Az elkészített feladat prezentációs formában itt látható:

Egy rendkívül sok érzelmet is generáló előadást hallhattam Szandrától. Nem a nyílt oktatás és a különböző intézmények váltották ki az érzelmeket, hanem a saját konnektivista kurzusunkról szóló második rész. Fehér Péter meg is fogalmazott egy kritikát a Facebook csoportban, amivel én, ha objektíven nézem az inspirátor munkáját, akkor egyet is tudok érteni. Ha viszont azt nézem, hogy az inspirátorunk jelen esetben egy hallgató volt, aki közben gondolom a szakdolgozatát is írta és az egyéb egyetemi kötelezettségeinek is próbált eleget tenni, akkor sokkal elnézőbb vagyok, még ha az én bőrömre is ment ki a „lemorzsolódása”. Végül is megoldottuk inspirátor nélkül is a feladatot (9. témahéten vagyunk, remélem nem iszom a előre a medve bőrére ezzel a kijelentéssel), viszont nem tudjuk, hogy milyen lett volna inspirátorral, mennyivel könnyebb vagy hatékonyabb, kisebb lett volna-e a lemorzsolódás.

Ami viszont kérdéseket vet fel bennem, hogy vajon egy hallgató alkalmas-e az inspirátori szerepre. Kulcsár Zsolt egy blogbejegyzésében két inspirátoros működést ír le, amelyben így jellemzi az inspirátorokat: „A témavezető inspirátorhoz mélyen kell ismerned a célterületet, és nem árt, ha a szakmában is letettél már valamit az asztalra. Szóval fontos, hogy a résztvevők számára hiteles légy abban, amit közvetíteni szeretnél feléjük. A reflektív szerepkörhöz inkább sokoldalúság kell, nem árt egy kis humorérzék, és fogékonyság a téma iránt. Fontos, hogy az inspirátor társaddal összhangban legyetek.”

Ha az inspirátorra mint témavezetőre, a téma szakértőjére gondolok, akkor szerintem nem. Egy hallgató általában nem rendelkezik olyan mértékű szakértelemmel, tudással a témában, hogy a többi hallgató elfogadja mint „szellemi vezetőt”, aki a „hatásokat szórja”, segít a „sárga köves úton” haladni. A reflektív szerepkört inkább el tudom képzelni, de véleményem szerint olyan személyes tulajdonságok is szükségesek hozzá, amelyeket például Tünde a pozitív önbecsülésű személyekre jellemző tulajdonságokként említett egy bejegyzésében.

Miért nem jelentkeztem inspirátornak?

Az előadásban elhangzott, hogy senki nem jelentkezett a csoportinspirátori szerepre, szerintem ez nem annyira meglepő. Megnéztem az eredeti felhívást: „Szolgálati közlemény (2): csoportinspirátort keresünk :) Ketten már vagyunk, de kísérleti jelleggel szeretnénk másokkal is megosztani ezt a feladatot. Az inspirátor a csoport flow jellegű működésének egyik állandó motorja, amelyik soha nem áll le napi összefoglalókban jelzi vissza a csoport számára a kialakult tartalmi csomópontokat, orientálja azokat, akik 1-2 napon keresztül nem tudnak napi 24 órát az információáramlásban való részvétellel tölteni, de még igyekeznek együtt maradni velünk :) Jelentkezni nekem küldött levéllel, vagy üzenettel lehet vasárnap estig„ – én sem jelentkeztem, az okok (Szandra említette, hogy kíváncsi rájuk): „elrettentőek” voltak az inspirátorral szembeni követelmények, nem is igazán tudtam pontosan, hogy mit is takar ez a feladat, illetve nem is tartom magam olyan személyiségnek, aki a kommunikációban lelné a legnagyobb örömét, motorként, katalizátorként tudna funkcionálni. A praktikus ok az volt, hogy a konnektivista kurzus követelményei mellé csak akkor tudtam volna bevállalni az inspirátorságot, ha valaki garantálja, hogy a nap 48 órából fog állni ezentúl, az állandó jelenlét elvárása, a „soha le nem állás” is túl nagy kihívásnak tűnt.

Kérdőívek tapasztalatai

A kérdőívek kérdéseit szívesen átnéztem volna újra, de már nem voltak elérhetőek. Az pedig még izgalmasabb lett volna, ha a kurzus kezdetén adott válaszaimat is megnézhettem volna, esetleg jót mulattam volna a kezdeti naivságomon vagy összehasonlítottam volna azzal, hogy most mit válaszolnék. Azt gondolom, hogy hasznos lett volna ez a tapasztalat, akár még az előttem lévő két témahét teljesítésével kapcsolatban is.

A kérdőívek összefoglalójától bevallom egy kicsit többet vártam, egyrészt jó lett volna látni a konkrét statisztikákat, feldolgozási eredményeket vagy legalább a válaszok összesítését (természetesen név nélkül). Az elhangzott formában egy kissé lógnak a levegőben az előadás kijelentései, adatai. Az információkat kevésnek is érzem, lássuk melyek ezek:

• az időtényező fontos faktor a lemorzsolódásban és a kurzus elkezdésében;
• a kitöltők előzetesen 1–5 óra internethasználatot becsültek meg;
• 68% szerint nehezebben teljesíthető a kurzus mint a vizsga;
• több mint a fele szerint a napirendet nagy mértékben befolyásolja a kurzus végzése;
• legtöbben a blogírás iránt lelkesedtek, a fogalomtárkép volt az andragógia MA-sok mumusa (a külsősöké nem);
• Badoot senki sem használja (Nem ismertem, de a bejelentkező oldalból énúgy láttam erőteljes a társkereső-ismerkedő vonal.);
• a lemorzsolódás oka a kitöltők szerint a motiváció elvesztése és az időtényező.

Úgy gondolom, hogy nem sokkal lettem okosabb arra nézve, hogy a csoport milyen előfeltevésekkel vágott neki a kurzusnak. Szívesen hallottam volna például a résztvevők előzetes motivációs bázisáról (melyik motivációs tényező hogyan befolyásolja a lemorzsolódást). Az is izgalmas lett volna, ha a szakdolgozat következtetéseit, eredményeit is felvillantja az előadó, illetve én a hipotézisekre is nagyon kíváncsi lettem volna. Ezek a kíváncsiságok lehet, hogy már túlmutatnak a konnektivista kurzus tapasztalatain, de szerintem árnyalta volna a képet, objektívebb képet kaphattam volna a csoportról, hasznos néha kívülről rátekinteni a saját munkánkra.

Külsősök és megfigyelők

Ami viszont meglepetést okozott, hogy nem csak andragógia MA-s hallgatók voltak/vannak a csoportban. Marianna blogbejegyzéséből kiderült már a múlt héten, hogy ő pusztán érdeklődésből és lelkesedésből végzi kurzust, nem andragógus hallgató. De kik lehetnek a többiek, a külsősök? Én egy csoportnak-hálózatnak érzem magunkat, ez a kérdés csak azért merült fel bennem, mert a kérdőív értékelése két csoportra osztotta a résztvevőket, ezért érdekes lenne megtudni, hogy az andragógus jelölteken kívül kik voltak még a célcsoportja a kurzusnak.

Azt tudtuk, hogy vannak megfigyelők, a Facebook csoport nyilvános, bárki láthatja a hozzászólásokat, követheti az eszmecserét, csak nem szólhat hozzá. Lennének szerintem előnye és veszélye is annak, ha a Facbook csoport annyira nyílt lenne, hogy azok is hozzászólhatnának, akik nem tagjai a csoportnak. Előnye lenne a külvilág, új látásmód behozása és az aktivitás növekedése (a több hozzászólás újabb hozzászólásokat generál). Hátrány viszont, hogy a külső hozzászólok nem biztos, hogy elmélyedtek a témákban annyira mint a csoport, nem biztos, hogy egy nyelvet beszélnénk. A részvételi lehetőség azonban most adott mindenki számára, például a blogbejegyzésekhez bárki hozzá tud szólni a blogokban. Nem tudom, hogy ez mennyire jellemző, azt tapasztaltam, hogy nem túl nagy az aktivitás ezen a téren. (Van aki a „nagyvilágból kapott hozzászólást? Én egyet kaptam, az is reklám volt. A megfigyelők közül egy MA-as csoporttársunkról tudok, aki rendszeresen nyomon követi az eseményeket, olvassa a bejegyzéseket.)

Miért hasznos a konnekt kurzus?

A konnekt csoport hasznosságát az előadó a következőkben látta:

• tanulás saját időbeosztás szerint,
• IKT eszközök használata,
• magasabb szintű önismeret (korlátok, képességek megismerése, képes vagyok-e önszabályozó tanulásra).

A saját időbeosztás szerinti tanulás nekem egy kicsit ad hoc jellegűre sikeredett. Nem volt benne tervszerűség, folyamatosan próbáltam utólérni a csoportot, néha sikerült megközelíteni az élbolyt, néha pedig lemaradtam.

Az IKT eszközök megismerése mellett én fontos tényezőnek hoznám be az IKT kompetencia fejlődését, amiben nem csak az eszközök konkrét használni tudása van benne, hanem például az e-etikett, vagy a kompetencia affektív tényezői is (érték, attitűd). Ezeket fontosabbnak és nehezebben elsajátíthatónak tartom és a konnektivista kurzusban az eszközhasználat túlmutat a funkciók használatán. Még márciusban írtam egy hasonló témáról bejegyzést, amelyben azt jártam körbe, hogy melyek lehetnek a kurzus „kereszttantervi” kompetenciafejlesztési céljai.

Magasabb szintű önismeretre valóban szert tettem, megismertem a korlátaimat, azt is, hogy képes vagyok blogbejegyzéseket írni, jól-rosszul kommentelni. Az önszabályozó tanulás az ilyen feszes tempójú tanulás során nem tudom, hogy mennyire tud fejlődni.

Amit én még fontosnak tartok kiemelni, az a csoporttársakkal való kapcsolat elmélyülése, a közös kihívás, „megpróbáltatás” úgy érzem, hogy összekovácsolta a szűkebben vett csoportomat. Tartottuk egymásban a lelket, segítettünk egymásnak az információk eljuttatásában, humorral oldottuk a feszültséget.

Ami még nagyon fontos volt a számomra, hogy lehetőségem volt, sőt a kurzus inspirált arra, hogy egy-egy témában elmélyüljek, kifejtsem a véleményemet, tapasztalataimat  - a tapasztalatok, vélemények behozására ritkán van lehetőség egy egyetemi képzés keretein belül. Kulcsár Zsolt szavaival élve: meg kell találni az egyensúlyt az olvasás és az írás között, rendszerezni kell a tudásunkat, az információkat, a rendszerezés és a végiggondolás jó eszköze pedig, ha le is írjuk – az igazi tanulást pedig ez jelenti szerintem.

Igyekszem utólérni a csoportot, így csak 2 nappal lemaradva készültem el az előző témahét 2. bejegyzésével. Nagy elhatározások égtek bennem, hogy én most igazi konnektivista módon reflektáló-visszatekintő második bejegyzést fogok írni. Azonban meghallgattam a szerda délelőtti beszélgetést Kulcsár Zsolttal és nem tudtam ellenállni annak, hogy új témát járjak körbe vagy új szemszögből vizsgáljam a konnektivista tanulást. A bejegyzésekben többször is előfordult, hogy van többféle konnektivista megközelítés: más feladatok, követelmények (vagy elvárások), más eszközök alkalmazása, másfajta közös tudást tartalmazó produktum készítése. Éppen ezért hasznos lehet, ha kitekintünk egy kicsit a saját konnektivista kurzusunk tapasztalataiból és abból a zárt, némileg védett, de ugyanakkor formális követelményeket támasztó közegből, amit egy felsőoktatási kurzus jelent, és megnézzük, hogy nem-formális, még inkább informális közegben, akár piaci keretek között, hogyan működhet egy konnektivista kurzus. (Erről például a HTK01 honlapján lehet tájékozódni).

Finanszírozás kérdései

Az előző bejegyzésemben utaltam arra, hogy miért nem látom a saját felnőttképzési gyakorlatomban megvalósíthatónak a jelenlegi tapasztalataim alapján a konnektivista tanulást. Akkor úgy gondoltam, hogy a nagy idő- és energiaráfordítás igénye, illetve a motivációs faktor a legnagyobb akadály. Motoszkált bennem az is, hogy vajon milyen cég az, aki a saját munkavállalói képzésére konnektivista kurzust „rendel meg”. Ez azért volt számomra kérdés, mert egy konnektivista kurzusban nincs kifejlesztett tananyag, esetleg oktatási keretrendszer, amelyek kézzelfogható eredményei lehetnek egy e-learning kurzusnak, a másik, ami nem kézzelfogható, az a tanulási eredmények, így a képzés hatékonysága nehezen és inkább hosszú távon mérhető. A beszélgetés során ez a kérdés is előkerült, megörültem neki, egyrészt megerősített, hogy ezek valós problémák, másrészt pedig a válaszok mentén elindult a gondolkodásom.

Úgy gondolom, hogy finanszírozási kérdések is húzódhatnak a konnektivista módszertan lassú elterjedés hátterében (az a tapasztalatom, hogy ha már távoktatás, akkor mindenki instruktív e-learninggel bővíti a képzési palettáját), a kézzelfoghatatlanság miatt szerintem sem a résztvevő nem áldoz a tanulására pénzt (nehezen meggyőzhető, hogy ez miben különbözik attól, ha ő maga nekiáll és anyagot keres az interneten vagy a könyvesboltokban az őt érdeklő témához vagy csatlakozik egy fórumhoz), a cég sem szívesen áldoz pénzt a fent említett okok miatt. A finanszírozáson kívül probléma lehet az, hogy olyan típusú képzésekre, amelyekben a tudásanyag kötött (reproduktívan vissza kell adni), nem igazán alkalmas ez a módszer. Tapasztalataim szerint a szervezetek nagy része viszont azt a tudást, szemléletet akarja viszontlátni a munkavállalóik tudásában, amit ők fontosnak tartanak. Ha ezt az elsajátított tudást a képzés után valamilyen mérési metódussal sikerül igazolni, akkor hatékony volt a képzés.

De akkor vajon ki finanszírozza azt a rengeteg munkát és tudást, amibe egy ilyen kurzusba az inspirátorok, fejlesztők beletesznek? Kulcsár Zsolt két képzéstípust említett, amelyek szerintem előrevetítették a konnektivizmus jövőjét is. Egyrészt marketingcélú kurzusok szervezését szívesebben szponzorálják a cégek: például a saját termékük bemutatására épülő konnektivista kurzusba sok embert be lehet vonni (Magyar Telekon – okostelefonokról szóló kurzus volt az elhangzott példa).

A másik irány pedig a szervezeten belül a csapatépítő, a kapcsolatok kiépülését és a tudásmenedzsmentet elősegítő kurzusok iránya lehet. A konnektivista tanulás alkalmas arra, hogy a munkatársak közötti kapcsolatokat kibővítse, ne csak a szorosan együttműködő munkatársak tudjanak egymásról, illetve akár szakmailag, akár emberileg új nézőpontból ismerjék meg egymást. Én ezt nagyon jó iránynak tartom, hiszen a vállalatok bevett szokásai közé tartozik, hogy csapatépítő tréninget szerveznek a munkatársaik számára. Ott sincs „kézzelfogható” termék, a tréner is a személyiségével dolgozik, így a váltás is könnyebben elfogadható lenne. Azzal kapcsolatban vannak fenntartásaim, hogy a csapatépítők (legalább is, amelyekben részt vettem), nem a komoly munkáról és erőfeszítésekről szólnak, hanem a közös játékról, élményekről, tapasztalatokról, még akkor is, ha szakmai alapba vannak ágyazva. Egy hétvége, valamilyen szép helyen, nem tudom, hogy vonzalom kérdésében a konnektivista tanulás fel tudja-e venni ezzel a versenyt.

Hozzátenném, hogy én el tudnám képzelni, hogy az ilyen kurzusok állami támogatásból, pályázat útján történő megvalósulását is. A széles tömegekhez való információeljutás, az LLL és az esélyegyenlőség mint szempontok indokolhatják az ilyen típusú tanulás támogatását.

Két konkrét, lehetséges célcsoportot említettek a beszélgetés során, az egyik a nyugdíjasok, a másik a kismamák, de emellett elhangzott az az általánosabb irány is, hogy nem intézményi vagy szervezeti keretekben kell gondolkodni a célcsoport kérdésében, hanem szélesebb körben, „össztársadalmi” szinten, mert vannak szabad potenciálok, motivációk. Ehhez azonban véleményem szerint olyan témát kell meghirdetni, ami sokakat érdekel, van aktualitása. Én például szívesen jelentkeznék olyan kurzusra, amely a biotermesztéssel foglalkozik, de egy OKJ-s képzés vagy kertészmérnökként egy szakirányú továbbképzés egyrészt hosszú ideig tartana, másrészt nem csak a biotermesztéssel foglalkoznak és kevesebb praktikus, azonnal használható tudásra tehetnék szert. Ha alakulna egy csoport, amiben vannak hobbikertészek, professzionális szinten biokertészkedők, szakértők is (pl. Biokultúra Szövetség) nem hagynám ki:-)

 Motiváció – külső vagy belső, egyáltalán számít ez?

A motiváció kérdése is előkerült beszélgetésben. Eddig úgy gondoltam, hogy az a fajta külső motiváció, amit itt az egyetemi kurzuson élünk meg, nem zavarja a folyamatot, sőt, kell is, hiszen nem lehet folyamatosan extrém magas belső motivációt fenntartani, az élethelyzeteink, egyéb elfoglaltságaink háttérbe szoríthatják a kurzus teljesítését. Itt jön a képbe a külső motiváció (jegy, ne kelljen vizsgázni), ami visszabillent minket a blogírásba, kommentelésbe. A blogbejegyzésekben több helyen is felvetésre került, hogy vajon a külső motiváció „megöli-e” a konnektivista szemléletet. A véleményem egy kicsit elmozdult abba az irányba, hogy igen, nem biztos, hogy konnektivista szemléletű kurzusba belefér az erőteljes külső motiváció (ezért nem annyira szerencsés például munkahelyi belső képzésekre alkalmazni, hiszen ott is működnek a munkáltató felől jövő konkrét elvárások). Én abban látom ennek az okát, hogy ha van külső elvárás, akkor van teljesítési minimum. Ha van teljesítési minimum, akkor óhatatlanul annyit végez el az ember és utána hátradől.

Azt gondolom, hogy ha nincsenek minimumok, akkor működhet az, hogy mindenki abban a formában, platformon nyilvánul meg többet, ami számára a leginkább testhezálló. Én például szívesebben írnék egy harmadik blogbejegyzést mint, hogy twitteljek. Ez nem azt jelenti, hogy akkor egy twittet sem küldenék, de akkor küldeném, amikor valóban úgy érzem, hogy van közölnivalóm. Azt gondolom, hogy ha valaki szívesebben ír kommentet mint blogbejegyzést, akkor ő kommenteljen többet. Ha valaki fordítva, akkor ő írjon több blogot. Egy nagy létszámú csoportban mindkét tevékenység előreviszi a folyamatot, mindkettő ad újabb tudást a csoportnak. (Az a vád éri a konnektivista tanulást, hogy nem lehet differenciálni, én ebben látok némi kis differenciálási lehetőséget. A másik lehetőség a tartalmi differenciálás – én azt gondoltam, hogy a tartalmi differenciálás maximálisan teljesül a konnektivista tanulásban, vagy ezt nem jól látom?)

A belső és külső motiváció elkülönítése szerintem nem kell, hogy éles határvonalak meghúzásával történjen. Az, hogy valaki azért megy el konnektivista módon tanulni valamit, mert úgy gondolja, hogy hatással lesz a boldogulására, a szakmai fejlődésére, azt tekinthetjük külső motivációnak is: meg akar felelni az elvárásoknak. De nézhetjük úgy is, hogy belső motiváció hajtja: érdekli a téma, fantáziát lát benne, szeretne szakmailag fejlődni. A külső motiváció határvonalát ott látom, ha egy szervezet közvetlenül várja el a fejlődést a munkavállalójától a megrendelt konnektivista kurzus után: adjon számot a tudásáról például vizsga keretében.

Inspirátorok szerepe

A kurzust, mondhatom úgy, hogy inspirátor nélkül csináltuk végig. Ennek vannak az egyetemi közegből eredő okai – előző bejegyzésemben is tárgyaltam, hogy a tanár szerepből nehéz a facilitátorságot elfogadtatni és nem skálapontként jelenni meg a kurzusban. (Az inspirátorságra még a következő bejegyzésemben is kitérek.) Az inspirátor fontossága, szerepe többször is előkerült a beszélgetés során, Kulcsár Zsolt szerint inspirátor nélkül nem nagyon működik a konnektivista csoport, nem alakul ki az önszerveződés, nincs iránymutató személy, nincs senki, aki „szórná a hatásokat”. Nincs összehasonlítási alapom, de megnéztem a htk01 (http://htk01.osztalyterem.hu/htk01/reflexiok) még most is fent lévő inspirátori hozzászólásait, így el tudom képzelni, hogy milyen jó hatású lehet résztvevőként és milyen kemény munka inspirátorként. Én is azt gondolom, hogy nagy mértékben az inspirátoron múlik a siker, sőt ő az, aki a „kézzelfogható terméket” képviseli. A módszert bárki elsajátíthatja akár könyvből is, de a tapasztalat, azok a technikák, praktikák, amelyek a a jó inspirátort alkalmassá teszik a feladatra, azok csak gyakorlatban tanulhatóak meg (szerintem nem utolsó sorban személyiség kérdése is).

Közös tudás

Itt a kedvenc témám, amire választ kerestem a csoporttársak bejegyzéseiben: vajon mi az a közös tudás és mi az az új tudás, aminek a közös dokumentumban meg kellene jelennie? Sokan sokféleképpen kifejtették, ahogyan Melinda megjósolta, csak a kérdések halmaza nőtt bennem: nagy jegyzetet írjunk vagy a reflexióink az új tudás, a konkrét elmélet a jó vagy pedig nem baj, ha vannak benne tévedések, mindenki csinálja a maga meggyőződése szerint és majd kialakul belőle valami; az információkat transzformáljuk saját tudásunkká majd azt adjuk vissza a csoportnak? Alapvetően az a problémám, hogy nem látom a célját, jelentőségét a közös dokumentumnak. Mikor lesz hasznosítva? Azt el tudnám képzelni, hogy készítsünk egy nagy jegyzetet a vizsgázók számára, valószínűleg lelkesebben dolgoznék benne, lenne súlya a feladatnak. Ha arra készül a dokumentum, hogy később, bármikor visszanézhessem, ha keresek valami információt, akkor azt hiszem, hogy inkább a blogokban fogok kutakodni vagy a Delicious linkekben. Azt sem tudom elképzelni, hogy 50-60 fővel hogyan lehetne úgy közös dokumentumot készíteni, hogy az abban foglaltakkal mindenki egyet is értsen, ha a konszenzus a lényeg.

Kulcsár Zsoltnak volt egy válasza a közös tudásra, ami bennem úgy transzformálódott, hogy a közös tudás ott van a blogokban és a kommentekben. Ezen felbuzdulva utána néztem, hogy a HTK01-ben milyen közös dokumentum született. Egy elég hiányosat találtam csupán (lehet, hogy nem a véglegesre bukkantam), a figyelmemet a feladat instrukciója ragadta meg: „Konnektivizmus e-book véglegesítése. Válogasd ki a legjobb írásaidat, és vágd bele a közösen szerkesztett e-bookba. Jelöld a forrást az Insert/Footnote menüpont segítségével!” Lehet, hogy nekünk is ezt kellene tenni? Bár akkor meg a kommentek „tudástartalma” veszik el. Még mindig bizonytalan vagyok mind a céljában, mind a hasznosságában mind pedig a készítés technikájában.

Közben az a vízióm támadt, hogy egy olyan közös tudásbázis kiépítése lenne hasznos (a számomra), amiben mindenki minden bejegyzését címkézi, az összes címkéből készül egy szófelhő. A későbbiekben, ha valamire kíváncsi vagyok, akkor csak rákattintok a megfelelő címkére és megnézem, ki mit írt azzal kapcsolatban a blogjában. A Delicious-szel már most kivitelezhetőnek tartanám. A közös tudás vázlatát akár egy nagy közös gondolattérképpel is el tudnám képzelni, ami akár működhet dokumentumtérképként is, hyperlinkekkel összekötve a bejegyzéseket.

A hype-görbém kilábalt a mélypontból, és sikerült egy olyan bejegyzést is írnom, aminek ugyan az ismerettartalma valószínűleg kisebb, de több benne a személyes vélemény, még ha kicsit zavaros is.

A konnektivizmus nagyon izgalmas téma, egyrészt azért mert még "kísérleti szakaszban van", másrészt azért mert rengeteg saját tapasztalatunk van ezzel a tanulási módszerrel kapcsolatban, ennek ellenére csak most készültem el az első bejegyzésemmel. Ahogyan a Tanár úr fogalmazott, a konnektivista tanulás tempója feszes, aki lemarad, az kimarad, olyan mint egy sprintverseny, kicsit megáll az ember pihenni és már nem is látja, hol vannak a többiek. Az az igazság, hogy én még be is csukom a szemem – nem is akarom látni – a saját utamon akarok bejutni a célba, ezért nem is olvasok addig bejegyzéseket és nem kommentelek, amíg el nem készül a saját bejegyzésem, ezért mindenkitől elnézést kérek, ha ismétlem az előttem szólókat..

Az előadás meghallgatása után rájöttem, hogy a saját hype-görbémben éppen a kiábrándultság szakaszának végén és az enyhe optimizmus elején járok (ha optimista akarok lenni), ami némileg összecseng a konnektivizmus nagyvilágban tapasztalható megítélésével.

Az én saját hype-görbém

A túlzott elvárások csúcspontja 2009-ben kezdődött, ha jól emlékszem, az első Oktatásinformatika konferencián hallottam először a konnektivizmusról Kulcsár Zsolt előadásában, az általa indított első konnektivista kurzusra is jelentkeztem, a htk01-re. Azonban, amikor szembesültem azzal, hogy mennyi időt kell ráfordítani, a tőlem nagyon idegen blogírás áll a központban, akkor egyszeriben elment a bátorságom. 2009-ben felvételiztem andragógus tanár szakra is (sajnos nem indult), a pedagógiai-pszichológiai modulhoz készült motivációs levelemben is megemlítettem, hogy a konnektivizmus mennyire izgalmas téma és mennyire érdekel, ezért örültem meg nagyon, amikor kiderült, hogy az Információtudomány kurzust konnektivista módon is el lehet végezni. A követelmények elolvasása után nem volt bennem kétely, hogy nem lesz fáklyás menet, nehéz lesz és rengeteg munkával jár majd, illetve nem biztos, hogy az eddigi tanulási tapasztalataimhoz és a személyiségemből eredő sajátosságokhoz illeszkedni fog. De belevágtam, mert tudtam, hogy hasznos lesz, sokat fogok tanulni és végre saját élményű tanulással is kipróbálhatom.

A kiábrándulás szakasza az előadás után következett be: rengeteg olyan kérdést és kételyt szabadított fel bennem, amelyek eddig a feszes tempó miatt háttérbe szorultak. A konnektivizmust eddig egy lehetséges oktatási módszernek tartottam, amit akár a saját felnőttképzési gyakorlatomba is át tudok ültetni (Kulcsár Zsolt az Indíts te is konnektivista kurzust! című írásában meg is fogalmazza, hogy hogyan érdemes elindulni), illetve reménykedtem benne, hogy „megszelidíthető”, mert a nagyon intenzív, nagy energia- és időráfodítással járó hosszú kurzusoknak az eddigi tapasztalataim szerint nagyon nehéz helyet találni a felnőttoktatásban. Jelentős külső motiváció nélkül nem sokan vállalnak be ekkora megterhelést a munka és a család mellett. Az előadás után azt konstatáltam, hogy „szelidítésre” nincs lehetőség, sőt, ha úgy veszem, mi már egy „szelidített” kurzuson veszünk részt, ahhoz képest, hogy vannak 15 epochás, 3-4 blogbejegyzéssel operáló kurzusok is.

A kiábrándulás másik oka, hogy a facilitátor szerep nagyon összetett és kevesen alkalmasak rá. Ahogyan a Tanár úr is elmondta, kevés a jó gyakorlat és ezért még kevesebb a jó és gyakorlott facilitátor.

A motiváció kérdése is fontos szempont volt a kiábrándulásban. Extrem nagy motiváció szükséges már a belépéshez is (ld. az én példám), kíváncsi vagyok, hogy jelentős külső motiváció nélkül, csak a téma iránti lelkesedésből és érdeklődésből hányan vágnának bele egy ilyen tanulási formába. A motiváció másik nehézsége, hogy nincs rá szükség, a megszokott formában nem működik. A belépéshez már jelentős motivációs bázissal kell rendelkezni, a folytatásnál ezt a szintet kell folyamatosan tartani. A motiváltakat nem kell tovább motiválni, aki viszont elveszíti, az kiesik a folyamatból, így már szintén nincs mit motiválni rajta. Abban reményekedem (és ez már az enyhe optimizmus fázisa), hogy van egy olyan pont, ahol még visszafordítható a folyamat, a facilitátor „proaktívan” mintegy mentor szerepben be tud avatkozni a lemorzsolódás csökkentése érdekében.

Ami elgondolkodtatott és önreflexióra késztet, az az, hogy egyáltalán én konnektivista módszer szerint dolgoztam-e az elmúlt 7 témahéten, mind a blogbejegyzésekben, mind a kommentekben (a Twitter használatában és a gondolattérképben biztos vagyok, hogy nem „előírásszerűen dolgoztam). Az előadás anyagában elhangzott, hogy az első bejegyzés az impulzív gondolatok tere, a második pedig a visszatekintés, tapasztalatok összegzése. Az első bejegyzésemben általában nem az impulzív gondolataimat közöltem, úgy írtam meg mint egy beadandó dolgozatot (ezért rengeteg időt is igényelt), csak több személyes példával és véleménnyel. A második bejegyzés pedig az első folytatása volt, ritkán összegeztem vagy hivatkoztam a másoktól tanultakra (pedig sokat tanultam). Az ok talán az, hogy szeretek új dolgokat megtanulni, felfedezni és nem szeretek visszanézni, összegezni. A kiábrándultságom talán legfőbb oka, hogy végképp nem értem az új és közös tudás kialakításának a lényegét sem a bejegyzések, sem a kommentek sem pedig a közös dokumentum szintjén.

Enyhe optimizmusra az ad okot, hogy elhangzott, hogy a módszertant tanulni kell mind a tanárnak mind pedig a résztvevőnek, nehézséget okoznak az előző tanulási tapasztalatok és nincs még igazán kiforrott elmélete. Ezek negatívumok, mégis ezek a nehezítő körülmények adják az alapját az optimizmusomnak abban az értelemben, hogy még a „kísérleti” szakaszban járunk, alakulhat még az elmélet és a gyakorlat is és külön öröm, hogy én is alanya lehetek a kísérletnek és testközelből szerezhetek információkat róla.

A konnektivizmus jellemzői

Márciusban készítettem egy kiselőadást a konnektivizmusról, így nem teljesen ismeretlen a téma elméleti alapvetése  - tanuláselmélet vagy tanulási/oktatási módszertan (a márciusi prezentációm itt található).

A bejegyzésem következő részében a hálózati tanulás jellemzőit igyekszem körbejárni.

Hálózati tanulás

A konnektivista tanulás a web2-es eszközök segítségével történik (tudásmegosztás, közös tudásépítés, értékelés), minden eszköznek meg van a saját pedagógiai szerepe, azonban a konnektivista tanulás nem egyenlő a tartalommal megtöltött web2-vel. Vannak olyan sajátosságai, amelyek jócskán túlmutatnak a web2-es eszközökkel történő tudásmegosztáson.

A konnektivizmust mint hálózati tanulásként definiálják, ezért fontos szerintem, hogy a skálafüggetlenségre is kitérjek. Barabási-Albert László munkássága nyomán viszonylag sokat tudunk a skálafüggetlen hálózatokról, köszönhetően az ő és például Csermely Péter közérthetően megírt könyveinek, publikációinak. A skálafüggetlen hálózatokról egy korábbi bejegyzésemben már írtam az internetbiztonsággal kapcsolatban (itt), de az élet szinte minden területén találkozunk velük, hiszen a komplex hálózatok skálafüggetlenek, ez igaz a sejtszinttől kezdve a társadalmi hálózatokig. A skálafüggetlen hálózatok haranggörbével írhatóak le: „A hatványtörvény szerinti eloszlás arra kényszerít bennünket, hogy teljesen lemondjunk a skála vagy a jellemző csomópont fogalmáról. A folytonos hierarchiában nincs egyetlen olyan csomópont sem, amit kiválaszthatnánk, és kijelenthetnénk, hogy arra az összes csomópont eléggé hasonlít. Ezekben a hálózatokban nincsen belső skála.” A skálafüggetlen hálózatok létrejötte nem véletlenszerű kapcsolódások eredménye, hanem „az új csomópont a már meglévők közül egy adott csomópontot válasszon, arányos azzal, ahány kapcsolat tartozik az adott csomóponthoz” (Barabási Albert-László: Behálózva - A hálózatok csodálatos világa a sejtektől a világhálóig)

A skálafüggetlen hálózatokban vannak sok kapcsolódási ponttal rendelkező csomópontok (hub-ok) és kevéssel rendelkezők (node-ok). A komplex hálózatok stabilitását a gyenge kapcsolatok adják, „A gyenge kapcsolatok definíciója: egy kapcsolatot akkor nevezünk gyengének, ha hozzáadása vagy elvétele nem befolyásolja statisztikailag kimutatható mértékben a hálózat külső paramétereinek átlagértékét.” (Csermely Péter: A Rejtett Hálózatok Ereje) A konnektivista tanulásban az én szabadfordításom szerint ez azt jelenti, hogy amiatt, hogy én későn publikálom a bejegyzésemet, a többiek még tudnak tanulni, a hálózat nem esik szét. Egy skálafüggetlen hálózat azonban nem működhet erős kapcsolat nélkül, mert az erős kapcsolatok definiálják a hálózatot, a gyenge kapcsolatok pedig megteremtik a stabilitását. Én gyenge kapcsolat vagyok, de akkor ki az erős?

Ilyen erős kapcsolat véleményem szerint a tanár, aki a tanulás elején curriculumszinten meghatározza a témákat, illetve szervezési szinten biztosítja a tanulás kereteit. A tudásátadó tanárszerep helyett facilitátorként jelenik meg, biztosítja a kreatív, alkotó közeget és támogatja a csoportműködést. A csoportfolyamatok fenntartásában nagy szerepe van, kiemelkedő aktivitással kommunikál, kezeli a félreértéseket, érzékenységet. Azonban a hagyományos oktatás és a konnektivizmus között nagy különbség, hogy a tanár nem értékel folyamat közben, hiszen azzal már skálapontként jelenne meg. Ezért is nehéz összeegyeztetni a formális oktatás és a konnektivizmust, mert a tanár egy formális oktatási keretben indított konnektivista kurzusban óhatatlanul skálapontként jelenik meg (a résztvevők tanárszerepről alkotott előzetes tanulási tapasztalata alapján is).

A konnektivista tanulásban a skálafüggetlen jelleg miatt az információáramlás horizontális dominanciájú, nem egy személytől terjed az információ sokak felé, hanem mindenki részt vesz az információáramlásban, sokoldalú és kölcsönös az ismeretszerzés. Az előadáson elhangzott, hogy ha kevés számú résztvevő van, az a skálafüggetlenséget veszélyeztető tényező, mert „átláthatóvá” válik a folyamat és ha ez valakinek sikerül, akkor ő skálapontként fog funkcionálni, ő lesz az, aki validál abban az értelemben, hogy irányító, „többlettudással” rendelkező szereplővé válik.

Új, közös tudás kialakítása

A konnektivista tanulásszervezési mód fontos jellemzője, hogy közös, új tudásnak, produktumnak kell keletkeznie. A közös dokumentum miatt nagyon vártam az előadást, hogy végre megtudjam, mit is kell tartalmaznia, de csak egy újabb kérdéssel lettem gazdagabb: mit jelent a közös, új tudás?

A közös az jelenti, hogy mindenki tudása együtt – unió, vagy a közös az, amit mindenki tud – metszet? Vagy az a közös, amivel mindenki egyetért, tehát valamilyen konszenzus a tartalomban? A káoszt növeli bennem, hogy egy olyan csoport, amelyik csak néhány hónapra alakult, mit kezd a közös tudással miután felbomlik. Azt gondolom, hogy számomra az a fontos, hogy egyéni, saját tudásom legyen, mert hosszú távon azt tudom hatékonyan felhasználni, amit a folyamat közben akár másoktól is, de saját magam interiorizáltam, ezért egyenlőre a közös tudás jelentősége kisebb.

Az új jelző is megfoghatatlan számomra, abban az értelemben, hogy kinek legyen új. Olyan szerteágazóak azok a területek, amelyeket egy-egy epochán belül feldolgozunk, hogy valamelyik terület biztosan új tudásként jelenik meg egy-egy résztvevőnél. Vagy, ahogyan Judit írta a közös dokumentum egy kommentjében, a spanyol viaszt kellene felfedeznünk?

A közös dokumentumban már gyakorlati szinten is jelentkeznek ezek a problémák, vajon helye van-e a fogalommagyarázatoknak vagy csak reflexió legyen (az az új tudás)? Egyes szám első személyben lehet-e fogalmazni egy csoport megjelenési platformján? Konszenzusra kell-e jutni a reflexiókban a bekerülő tartalmakban? Kinek készül a dokumentum?

Nagy izgalommal várom, hogy elolvassam a többiek bejegyzését, főleg a közös tudásról kialakult vélemények érdekelnek, remélem a segítségükkel kialakulhat bennem egy új tudás ezzel kapcsolatban (is).

A digitális tolltartómban lévő Deliciousban továbbra is gyűjtöm a számomra izgalmas anyagokat, ezekből készítettem összeállítást a konnektivizmussal és a skálafüggetlen hálózatokkal kapcsolatban általam összegyűjtött anyagokból.