A konnektivizmus nagyon izgalmas téma, egyrészt azért mert még "kísérleti szakaszban van", másrészt azért mert rengeteg saját tapasztalatunk van ezzel a tanulási módszerrel kapcsolatban, ennek ellenére csak most készültem el az első bejegyzésemmel. Ahogyan a Tanár úr fogalmazott, a konnektivista tanulás tempója feszes, aki lemarad, az kimarad, olyan mint egy sprintverseny, kicsit megáll az ember pihenni és már nem is látja, hol vannak a többiek. Az az igazság, hogy én még be is csukom a szemem – nem is akarom látni – a saját utamon akarok bejutni a célba, ezért nem is olvasok addig bejegyzéseket és nem kommentelek, amíg el nem készül a saját bejegyzésem, ezért mindenkitől elnézést kérek, ha ismétlem az előttem szólókat..
Az előadás meghallgatása után rájöttem, hogy a saját hype-görbémben éppen a kiábrándultság szakaszának végén és az enyhe optimizmus elején járok (ha optimista akarok lenni), ami némileg összecseng a konnektivizmus nagyvilágban tapasztalható megítélésével.
Az én saját hype-görbém
A túlzott elvárások csúcspontja 2009-ben kezdődött, ha jól emlékszem, az első Oktatásinformatika konferencián hallottam először a konnektivizmusról Kulcsár Zsolt előadásában, az általa indított első konnektivista kurzusra is jelentkeztem, a htk01-re. Azonban, amikor szembesültem azzal, hogy mennyi időt kell ráfordítani, a tőlem nagyon idegen blogírás áll a központban, akkor egyszeriben elment a bátorságom. 2009-ben felvételiztem andragógus tanár szakra is (sajnos nem indult), a pedagógiai-pszichológiai modulhoz készült motivációs levelemben is megemlítettem, hogy a konnektivizmus mennyire izgalmas téma és mennyire érdekel, ezért örültem meg nagyon, amikor kiderült, hogy az Információtudomány kurzust konnektivista módon is el lehet végezni. A követelmények elolvasása után nem volt bennem kétely, hogy nem lesz fáklyás menet, nehéz lesz és rengeteg munkával jár majd, illetve nem biztos, hogy az eddigi tanulási tapasztalataimhoz és a személyiségemből eredő sajátosságokhoz illeszkedni fog. De belevágtam, mert tudtam, hogy hasznos lesz, sokat fogok tanulni és végre saját élményű tanulással is kipróbálhatom.
A kiábrándulás szakasza az előadás után következett be: rengeteg olyan kérdést és kételyt szabadított fel bennem, amelyek eddig a feszes tempó miatt háttérbe szorultak. A konnektivizmust eddig egy lehetséges oktatási módszernek tartottam, amit akár a saját felnőttképzési gyakorlatomba is át tudok ültetni (Kulcsár Zsolt az Indíts te is konnektivista kurzust! című írásában meg is fogalmazza, hogy hogyan érdemes elindulni), illetve reménykedtem benne, hogy „megszelidíthető”, mert a nagyon intenzív, nagy energia- és időráfodítással járó hosszú kurzusoknak az eddigi tapasztalataim szerint nagyon nehéz helyet találni a felnőttoktatásban. Jelentős külső motiváció nélkül nem sokan vállalnak be ekkora megterhelést a munka és a család mellett. Az előadás után azt konstatáltam, hogy „szelidítésre” nincs lehetőség, sőt, ha úgy veszem, mi már egy „szelidített” kurzuson veszünk részt, ahhoz képest, hogy vannak 15 epochás, 3-4 blogbejegyzéssel operáló kurzusok is.
A kiábrándulás másik oka, hogy a facilitátor szerep nagyon összetett és kevesen alkalmasak rá. Ahogyan a Tanár úr is elmondta, kevés a jó gyakorlat és ezért még kevesebb a jó és gyakorlott facilitátor.
A motiváció kérdése is fontos szempont volt a kiábrándulásban. Extrem nagy motiváció szükséges már a belépéshez is (ld. az én példám), kíváncsi vagyok, hogy jelentős külső motiváció nélkül, csak a téma iránti lelkesedésből és érdeklődésből hányan vágnának bele egy ilyen tanulási formába. A motiváció másik nehézsége, hogy nincs rá szükség, a megszokott formában nem működik. A belépéshez már jelentős motivációs bázissal kell rendelkezni, a folytatásnál ezt a szintet kell folyamatosan tartani. A motiváltakat nem kell tovább motiválni, aki viszont elveszíti, az kiesik a folyamatból, így már szintén nincs mit motiválni rajta. Abban reményekedem (és ez már az enyhe optimizmus fázisa), hogy van egy olyan pont, ahol még visszafordítható a folyamat, a facilitátor „proaktívan” mintegy mentor szerepben be tud avatkozni a lemorzsolódás csökkentése érdekében.
Ami elgondolkodtatott és önreflexióra késztet, az az, hogy egyáltalán én konnektivista módszer szerint dolgoztam-e az elmúlt 7 témahéten, mind a blogbejegyzésekben, mind a kommentekben (a Twitter használatában és a gondolattérképben biztos vagyok, hogy nem „előírásszerűen dolgoztam). Az előadás anyagában elhangzott, hogy az első bejegyzés az impulzív gondolatok tere, a második pedig a visszatekintés, tapasztalatok összegzése. Az első bejegyzésemben általában nem az impulzív gondolataimat közöltem, úgy írtam meg mint egy beadandó dolgozatot (ezért rengeteg időt is igényelt), csak több személyes példával és véleménnyel. A második bejegyzés pedig az első folytatása volt, ritkán összegeztem vagy hivatkoztam a másoktól tanultakra (pedig sokat tanultam). Az ok talán az, hogy szeretek új dolgokat megtanulni, felfedezni és nem szeretek visszanézni, összegezni. A kiábrándultságom talán legfőbb oka, hogy végképp nem értem az új és közös tudás kialakításának a lényegét sem a bejegyzések, sem a kommentek sem pedig a közös dokumentum szintjén.
Enyhe optimizmusra az ad okot, hogy elhangzott, hogy a módszertant tanulni kell mind a tanárnak mind pedig a résztvevőnek, nehézséget okoznak az előző tanulási tapasztalatok és nincs még igazán kiforrott elmélete. Ezek negatívumok, mégis ezek a nehezítő körülmények adják az alapját az optimizmusomnak abban az értelemben, hogy még a „kísérleti” szakaszban járunk, alakulhat még az elmélet és a gyakorlat is és külön öröm, hogy én is alanya lehetek a kísérletnek és testközelből szerezhetek információkat róla.
A konnektivizmus jellemzői
Márciusban készítettem egy kiselőadást a konnektivizmusról, így nem teljesen ismeretlen a téma elméleti alapvetése - tanuláselmélet vagy tanulási/oktatási módszertan (a márciusi prezentációm itt található).
A bejegyzésem következő részében a hálózati tanulás jellemzőit igyekszem körbejárni.
Hálózati tanulás
A konnektivista tanulás a web2-es eszközök segítségével történik (tudásmegosztás, közös tudásépítés, értékelés), minden eszköznek meg van a saját pedagógiai szerepe, azonban a konnektivista tanulás nem egyenlő a tartalommal megtöltött web2-vel. Vannak olyan sajátosságai, amelyek jócskán túlmutatnak a web2-es eszközökkel történő tudásmegosztáson.
A konnektivizmust mint hálózati tanulásként definiálják, ezért fontos szerintem, hogy a skálafüggetlenségre is kitérjek. Barabási-Albert László munkássága nyomán viszonylag sokat tudunk a skálafüggetlen hálózatokról, köszönhetően az ő és például Csermely Péter közérthetően megírt könyveinek, publikációinak. A skálafüggetlen hálózatokról egy korábbi bejegyzésemben már írtam az internetbiztonsággal kapcsolatban (itt), de az élet szinte minden területén találkozunk velük, hiszen a komplex hálózatok skálafüggetlenek, ez igaz a sejtszinttől kezdve a társadalmi hálózatokig. A skálafüggetlen hálózatok haranggörbével írhatóak le: „A hatványtörvény szerinti eloszlás arra kényszerít bennünket, hogy teljesen lemondjunk a skála vagy a jellemző csomópont fogalmáról. A folytonos hierarchiában nincs egyetlen olyan csomópont sem, amit kiválaszthatnánk, és kijelenthetnénk, hogy arra az összes csomópont eléggé hasonlít. Ezekben a hálózatokban nincsen belső skála.” A skálafüggetlen hálózatok létrejötte nem véletlenszerű kapcsolódások eredménye, hanem „az új csomópont a már meglévők közül egy adott csomópontot válasszon, arányos azzal, ahány kapcsolat tartozik az adott csomóponthoz” (Barabási Albert-László: Behálózva - A hálózatok csodálatos világa a sejtektől a világhálóig)
A skálafüggetlen hálózatokban vannak sok kapcsolódási ponttal rendelkező csomópontok (hub-ok) és kevéssel rendelkezők (node-ok). A komplex hálózatok stabilitását a gyenge kapcsolatok adják, „A gyenge kapcsolatok definíciója: egy kapcsolatot akkor nevezünk gyengének, ha hozzáadása vagy elvétele nem befolyásolja statisztikailag kimutatható mértékben a hálózat külső paramétereinek átlagértékét.” (Csermely Péter: A Rejtett Hálózatok Ereje) A konnektivista tanulásban az én szabadfordításom szerint ez azt jelenti, hogy amiatt, hogy én későn publikálom a bejegyzésemet, a többiek még tudnak tanulni, a hálózat nem esik szét. Egy skálafüggetlen hálózat azonban nem működhet erős kapcsolat nélkül, mert az erős kapcsolatok definiálják a hálózatot, a gyenge kapcsolatok pedig megteremtik a stabilitását. Én gyenge kapcsolat vagyok, de akkor ki az erős?
Ilyen erős kapcsolat véleményem szerint a tanár, aki a tanulás elején curriculumszinten meghatározza a témákat, illetve szervezési szinten biztosítja a tanulás kereteit. A tudásátadó tanárszerep helyett facilitátorként jelenik meg, biztosítja a kreatív, alkotó közeget és támogatja a csoportműködést. A csoportfolyamatok fenntartásában nagy szerepe van, kiemelkedő aktivitással kommunikál, kezeli a félreértéseket, érzékenységet. Azonban a hagyományos oktatás és a konnektivizmus között nagy különbség, hogy a tanár nem értékel folyamat közben, hiszen azzal már skálapontként jelenne meg. Ezért is nehéz összeegyeztetni a formális oktatás és a konnektivizmust, mert a tanár egy formális oktatási keretben indított konnektivista kurzusban óhatatlanul skálapontként jelenik meg (a résztvevők tanárszerepről alkotott előzetes tanulási tapasztalata alapján is).
A konnektivista tanulásban a skálafüggetlen jelleg miatt az információáramlás horizontális dominanciájú, nem egy személytől terjed az információ sokak felé, hanem mindenki részt vesz az információáramlásban, sokoldalú és kölcsönös az ismeretszerzés. Az előadáson elhangzott, hogy ha kevés számú résztvevő van, az a skálafüggetlenséget veszélyeztető tényező, mert „átláthatóvá” válik a folyamat és ha ez valakinek sikerül, akkor ő skálapontként fog funkcionálni, ő lesz az, aki validál abban az értelemben, hogy irányító, „többlettudással” rendelkező szereplővé válik.
Új, közös tudás kialakítása
A konnektivista tanulásszervezési mód fontos jellemzője, hogy közös, új tudásnak, produktumnak kell keletkeznie. A közös dokumentum miatt nagyon vártam az előadást, hogy végre megtudjam, mit is kell tartalmaznia, de csak egy újabb kérdéssel lettem gazdagabb: mit jelent a közös, új tudás?
A közös az jelenti, hogy mindenki tudása együtt – unió, vagy a közös az, amit mindenki tud – metszet? Vagy az a közös, amivel mindenki egyetért, tehát valamilyen konszenzus a tartalomban? A káoszt növeli bennem, hogy egy olyan csoport, amelyik csak néhány hónapra alakult, mit kezd a közös tudással miután felbomlik. Azt gondolom, hogy számomra az a fontos, hogy egyéni, saját tudásom legyen, mert hosszú távon azt tudom hatékonyan felhasználni, amit a folyamat közben akár másoktól is, de saját magam interiorizáltam, ezért egyenlőre a közös tudás jelentősége kisebb.
Az új jelző is megfoghatatlan számomra, abban az értelemben, hogy kinek legyen új. Olyan szerteágazóak azok a területek, amelyeket egy-egy epochán belül feldolgozunk, hogy valamelyik terület biztosan új tudásként jelenik meg egy-egy résztvevőnél. Vagy, ahogyan Judit írta a közös dokumentum egy kommentjében, a spanyol viaszt kellene felfedeznünk?
A közös dokumentumban már gyakorlati szinten is jelentkeznek ezek a problémák, vajon helye van-e a fogalommagyarázatoknak vagy csak reflexió legyen (az az új tudás)? Egyes szám első személyben lehet-e fogalmazni egy csoport megjelenési platformján? Konszenzusra kell-e jutni a reflexiókban a bekerülő tartalmakban? Kinek készül a dokumentum?
Nagy izgalommal várom, hogy elolvassam a többiek bejegyzését, főleg a közös tudásról kialakult vélemények érdekelnek, remélem a segítségükkel kialakulhat bennem egy új tudás ezzel kapcsolatban (is).
A digitális tolltartómban lévő Deliciousban továbbra is gyűjtöm a számomra izgalmas anyagokat, ezekből készítettem összeállítást a konnektivizmussal és a skálafüggetlen hálózatokkal kapcsolatban általam összegyűjtött anyagokból.
