Nem vagyok sem technofób sem technofil, sem techno-optimista sem techno-pesszimista, de még technokrata sem. Az előadás alapján végre helyre tudtam magamat tenni és felcímkézni magam:  web1.0-s vagyok.

Nekem a tegnapi nap 22. órájáig (ekkor hallgattam az előadást) ez a szlogen tetszett a leginkább és ez alapján értelmeztem a web1.0 és a 2.0 közötti különbséget: "Az olvasható web írható webbé vált." Az olvasható web korában, ha valaki a saját gondolatait, információit akarta a világhálón megosztani, informatikai ismeretekkel kellett rendelkeznie (pl. HTML), a tartalmakat így a szolgáltatók, portálok adták, ahol volt megfelelő szakember arra, hogy a tartalmakat megjelenítse a világhálón. A web2.0-ban viszont az a helyzet, hogy különösebb informatikai ismeretek nélkül (inkább valamiféle IKT kompetencia szükséges ahhoz, hogy egy teljesen grafikus felületen helyes sorrendben nyomkodjuk a gombokat, átlássuk, hogy mit is kell tennünk ahhoz, hogy a céljainkat megvalósítsuk) írhatjuk, újraírhatjuk a webet, vagyis tartalmakat oszthatunk meg (pl. képeket, videókat, szöveges tartalmakat). Ezt a fajta web2.0-s "definíciót" tegnap estig pusztán technikai szinten értelmeztem és az információs társadalom fogalmával, jelenségével nem is hoztam összefüggésbe, ott van a lehetőség, hogy írjuk a webet, na és?

Az előadás egyik, számomra érdekes gondolata az volt, hogy az emberek nagy többsége még web1.0-s, ezért nem köszöntött be a szép új világ, nevezetesen az információs társadalom. Érdemes lenne körüljárni azt is, hogy mi is az a web2.0. Még decemberben a Wikipediáról összeszedtem nagy vonalakban, hogy mi is az a sokat emlegetett, ám számomra misztikus ködbe burkolózó web2.0. Egy kicsit megkönnyebbülve találtam azt az információt, hogy nincs pontos definíciója. Sokan, sokféleképpen határozzák meg, számomra ezek voltak a legszimpatikusabbak:

Az „olvasható” web mindenki által „írható”, „újraírható” webbé változott: a tartalmat

• „web 1.0”: Internetszolgáltató adja (pl. portálok)
• „web 2.0”: Szolgáltató csak keretrendszert adja, a felhasználók töltik fel

A web 2.0 további jellemzői Tim O’Really szerint (akinek a web2.0 elnevezést tulajdonítják, de nem ő használta először):

• A web mint platform: asztali alkalmazások helyett webes szerkesztőprogramok, pl. GoogleDocs
• Az adat mint hajtóerő: A felhasználó birtokolja az információt, szerkesztheti, közzéteheti
• Részvételen alapuló tervezés: A felhasználó részvételével alakulnak ki az oldalak tartalmai
• Komponensalapú fejlesztés: Csoportmunkában, több szerző együttműködésével alakulnak ki a tartalmak

A Tim O'Really szerinti jellemzőkből is a technikai jellemzőket tudtam értelmezni, persze, egyre szaporodnak az olyan alkalmazások, amelyek online működnek, nem kell például egy favicon szerkesztőt telepítenem, online is elkészíthetem, az asztali PC-k, laptopok szerepét a web mint egy szuperszámítógép veszi át, ott tárolom és szerkesztem az információkat. A szerkesztést végezhetem csoportmunkában is, pl. a GoogleDocsban lehetőségünk van, hogy akár egy időben többen is szerkeszthessük ugyanazt a tartalmat, vagy a Preziben is készíthetünk közösen prezentációt. Azonban azzal, hogy "az adat mint hajtóerő" nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam technikai szinten megfogni. Itt kellett volna gyanút fognom, hogy a web2.0 nem pusztán technikai "paradigmaváltás", nem csak a web lett 2.0-s, hanem a gondolkodásomnak is azzá kell válnia.

A tájékozódásom nem merült ki a definíciókban, jellemzőkben, hanem megvizsgáltam a tipikus web2.0-s alkalmazásokat is:

• Blogok, mikroblogok
• Közösségi oldalak
• Kép- és videomegosztó oldalak
• Wikik
• Fórumok
• Online irodai alkalmazások
• Hírforrások (RSS)
• Podcastok
• Online térképek
• Aukciós oldalak
• Virtuális világok (pl. Second Life)

Jónéhány típushoz elemeztem azonos szempontok alapján konkrét eszközöket is és 20 alkalmazás jellemzőit (Skype, Windows Live, Join.me, Openmeetings, Fórumok, Google groups, Google docs, Confluence, Dropbox, Prezi.com, Freemind, Freeplane, Concept map, MindJet, Blogmotorok, Flickr.com, Youtube.com, Twitter, Blog Bridge, Facebook). Ez nem volt annyira nehéz, mert a 90%-at ismertem, használtam már nem egyszer.  Ezek után arról is meg voltam győződve, hogy én már csak attól web2.0-s vagyok, hogy ismerem ezeket az eszközöket és technikailag tudom is használni őket, vagy ha nem is tudom éppen most, de pillanatok alatt elsajátítom bármelyiket, hiszen ehhez FELHASZNÁLÓI FELÜLETEK állnak a rendelkezésemre.

Ha ez így van, akkor vajon miért nem használom napi szinten ezeket az eszközöket, én, aki szívesen próbál ki új technikákat, alkalmazásokat, és akit például egy tagxedo.com lázba hoz?

Azért nem használom ezeket az eszközöket, mert nincs bennem belső késztetés, hogy megosszam az információimat, tartalmaimat másokkal. Vajon ennek az irigység lehet az oka? Ha mély önvizsgálatot tartanék, akkor lehet, hogy ez is kiderülne, de ha tágabban értelmezem az irigységet, akkor ez azt is jelentheti, hogy azért nem osztom meg, mert abban a tartalomban nagyon sok munkám van, most adjam oda mindenkinek? Esetleg az a tudás jelenti a piaci előnyt a számomra, az a létfenntartásom eszköze, adjam ki a kezemből? Vagy nem is az enyém igazán, én hoztam létre ugyan, de szerződések tiltják a megoszthatóságot? Azt nem tudom eldönteni, hogy kiben mi munkál ebben a kérdésben, pedig próbáltam utánajárni az ilyen típusú kutatások eredményeinek, de egyelőre nem találtam olyan hasznosítható anyagot, amely általánosabb képet festene arról, hogy miért nem osztjuk meg a tartalmainkat, így saját magamból indultam ki.

Mikor leszek igazán webkettes?

Ha információmegosztóvá válok, a jelenlegi fogyasztóból termelővé.

Az információmegosztóvá válás első lépéseként megvizsgáltam gondolatban, hogy én milyen információkat gyűjtök és hasznosítok. Amelyeket megbízhatónak érzek. Melyek a megbízható információk számomra? Amelyeket olyan emberek írják, akiket azon a területen kompetensnek gondolok, vagy az információ olyan felületen jelent meg, amelyek megbízhatónak érzek - kompetens emberek felügyelik. Mindez igaz a szakdolgozatomhoz gyűjtendő anyagokra, de a jelenlegi kurzussal kapcsolatos határidőkre, követelményekre, de akár egy fogyókúra kipróbálása előtti tájékozódásra vagy egy háztartási-gép megvásárlása előtti információgyűjtésre. Ezek szerint én nem érzem semmiben kompetensnek magam, ezért nem osztom meg a tartalmakat? Úgy gondolom, van amihez értek valamilyen szinten, talán kompetensnek is érzem magam egyes témákban, de nem szeretném, ha az én tartalmaim is a sokat emlegetett téves információk sokaságát növelnék a weben. Ezzel szemben, ha abból indulok ki, ahogyan a Wikipedia is működik, tehát mindenki szerkesztheti, így mindenki felügyelete alatt állnak az ott elhelyezett információk, ami azt is jelenti, hogy a tévedéseket javítják, ha pedig nem javítják, akkor másnak sincs jobb tudása erről (vagy kevés a web2.0-ás egyén még a világhálón vagy nem járt arra a téma szakértője...). Közös a felelősség azokkal, akik szerkesztik és azokkal is, akik csak használják - ha nem tartja helyesnek, miért nem javítja ki? Tehát a tartalommegosztásnál akár meg is bízhatnék a web mint közösség önszabályozásában.

Egy újabb kulcskérdés: az lenne az ok, hogy idegenek számomra azok az emberek, akik profitálhatnak esetleg a tartalmaimból? Idegenekre fordítsak többletenergiát? Ebben is van igazság. Meddig idegenek az emberek a számomra? Amíg meg nem ismerem őket. Vajon ehhez mi szükséges? Személyesen ismerni a Dunbari szociális agy elmélet alapján csak 150-200 embert tudok, bár a Facebook és a hasonló közösségi oldalak hatására ez a szám jelentősen növekedett (elég csak visszajelölnöm, hogy ismerem és többé nem is kell vele foglalkoznom). Akkor a csoporttudat, a "mi" érzés alapján nem lesznek idegenek az emberek? Például nyilvánossá teszem a szakdolgozatomat, mert sorsközösséget vállalok azokkal, akik még éppen most írják? Vagy speciális érdeklődési területek mentén kialakult csoportokban a közös érdeklődés adja meg ezt a "mi" tudatot? Vagy a közös célok? Pléh Csaba egy előadásában (Pléh Csaba: A kapcsolat filozófiája) olvastam egy érdekes közösségekről, a karagarga.net-ről, akik még az esetleges büntetést is vállalják, hogy a saját közösségük tagjai számára tartalmakat osszanak meg. Azt gondolom, hogy itt van a kutya elásva az én esetemben. Ha igazi web2.0-sá akarok válni, akkor a csoporttudatot kell erősítenem magamban, az eddigi individualista nézőponttal szemben. A csoportot értelmezhetem közösségként, hálózatként is, így a csoporttudat erősítése vagyis a közösséghez, hálózathoz tartozás erősítése, illetve a hálózat fennmaradásának az eszköze a kommunikáció. "E kommunikáció nélkül nem tud létrejönni a tagok közötti kooperáció, nem tudnak kialakulni a csoportra jellemző normák és nem tudnak kialakulni a működéshez elengedhetetlenül szükséges bizalmi és elismertségi viszonyok sem." (Pléh Csaba) "... a társas hálózatok fennmaradása vagy felbomlása erősen függ attól, hogy a hálózat tagjai milyen sűrűn kommunikálnak egymással és a csoporton kívüli emberekkel..." (Barabási-Albert László kutatási eredményeiről Pléh Csaba előadásában) Tehát, ha feltöltök egy tartalmat egy közösség számára, akkor erre kapok visszajelzést, más tartalmára én jelzek vissza, kialakul a kommunikáció, ettől a csoport tagjának érzem magam, ami újabb tartalmak megosztására motivál. Adok-kapok, oda-vissza, így az egyénileg befektetett többletenergia nem csak a csoport hatékonyságnövelésével, hanem akár a saját hatékonyságom növelésével is egyensúlyba kerülhet. Ennyire egyszerű lenne?

Ha mindezeket a kérdéseket letisztáztam magamban (ez csak elméleti szint, az attitűdöm még nem változott), akkor előbukkanhat az a kérdés, hogy mennyi információt osszak meg. Megjelentek a weben az oversharerek, akik a Twitteren, Facebookon, fórumokban az életük minden egyes kis részletét is megosztják. Ez egy újabb csapda, hiszen senki sem szeretne egyrészt védtelenné válni azzal, ha túl sok információt oszt meg magáról, másrészt az ismerősei agyára menni ezzel. De mi van akkor, ha sikerül megtalálni az egyensúlyt, ha nem oversharer módon osztom meg a tartalmaimat, információmat és mégsem érdekel senkit? Az előadásban volt a Tanár úrnak egy jó hasonlata: a Twitter csiripelés olyan mint egy erdőben a madarak csiripelése, ha kirándulok, akkor hallgatom, ha hazamegyek  a négy fal közé, akkor nem. Ha én madár vagyok és csiripelek, akkor azt a saját kedvemből teszem vagy a kirándulók szórakoztatására. Letöri-e az információmegosztási hajlandóságomat az a tény, hogy nem tudom, mennyien és ki kíváncsiak rá? De ezzel kapcsolatban áll az a tény is, hogy a webnek csak 1/4-e bejárható a különböző linkek segítségével. Eljutnak-e mások az én tartalmamig? (Ahhoz, hogy link segítségével eljussanak az én tartalmamig, ahhoz másvalakinek hivatkoznia kell rá link segítségével, ha jól értem ezt a fajta bejárhatóságot.)

Szövegalapúság vs. Ustream?

A másik érdekes kérdés számomra az volt, hogy vajon miért részesítem előnyben a szövegalapúságot? Tegnap végigültem-hallgattam-néztem Nyíri Kristóf előadásáról a Mindentudás Egyetemén készült felvételt, úgy, hogy nem tudtam, hogy vajon amit mondani fog, az releváns-e ahhoz a témához, amihez információkat keresek.

Ezeket jegyzeteltem közben:

• Nem tudom az egyes témákhoz pörgetni az előadást, mivel nincsenek előre meghatározott témák és nem tudom, melyik mikor kezdődik. Hallgassam-nézzem végig ahhoz, hogy eldöntsem, lesz-e engem konkrétan érdeklő információ?
• Nem látom magam előtt az előadás struktúráját, nehezíti a hallott információk rendszerezését.
• Lassabban beszél az előadó mint ahogyan olvasok, lassabb az információáramlás, ez türelmetlenné tesz.
• Előadás közben elkezdtem más irodalmakat is keresgélni, multitask üzemmódba álltam át.
• Ha vissza akarnám keresni, hogy hol beszélt D'Alembert-ről, nagyon nehéz dolgom lenne, szinte megbecsülni sem tudom, hogy az előadás melyik részében volt szó róla, tehát az információ visszakereshetősége nincs biztosítva.
• Ami pozitívum, hogy az előadó nonverbális kommunikációjából plusz információkat nyertem, illetve, hogy egy előadásról készült videót sokkal könnyebb és gyorsabb megosztani az interneten mint abból szöveget készíteni.

Ezek után kattintottam az előadás írott változatára, gyorsan átfutottam, beazonosítottam az egyes részeket és eldöntöttem, hogy érdekes és izgalmas is a téma, de most csak érintőlegesen kapcsolódnak az információk.

Leszek én webkettes valaha? Behozom a kulturális késésemet?

A konnektivista kurzus során erőteljesen meg kell osztanunk a tartalmainkat a többiekkel, kapunk reflexiókat is rájuk a többiektől. Meglátjuk, hogy megwebkettesedem-e annyira, hogy a kurzus lezárása után is folytatom a megosztást. A folytatás csupán csak azért lenne fontos, hogy még egy katonája legyen az információs társadalomnak, vagy a saját versenyképességem megőrzése érdekében is ez lenne a célravezető?