weszelyorsolya

A témához készült reflexív, második blogbejegyzésekben érezhetően több a „szakmai” tartalom mint az elsőkben. Az első bejegyzések inkább az attitűdökről, érzelmekről, toleranciáról szóltak, a Facebook felületén folyó viták is az ezekkel kapcsolatos érzésekből adódtak. A vitákban sajnos (bár visszatekintve inkább azt mondanám, hogy szerencsére) nem vettem részt, a második bejegyzésekről pedig úgy érzem nincs mit megvitatni, megbeszélni, érezhetően kialakult egy közös, ámde visszafogott megközelítési mód. De az is lehet, hogy csak elfáradtunk.

De nézzük, hogy milyen új tudást, inspirációt hoztak számomra a csoporttársak bejegyzései.

IKT eszközök

Azt gondolom, hogy abban mindannyian megegyezünk, hogy a számítógép és az internet hozzájárul a fogyatékos emberek mindennapjainak, a terápiás céloknak és tanulásának elősegítésében. Elég csak abba belegondolnunk, hogy az ügyintézés egy kerekesszékes vagy egy mozgáskorlátozott embernek mennyivel egyszerűbb az interneten keresztül. A különböző szoftver és hardver eszközökről nagyon hasznos és részletes összefoglalást olvashattam Szakács Zsuzsi blogbejegyzésében. Fejegér, szemegér és felolvasóprogram mind olyan fejlesztések, amelyek megkönnyítik az IKT eszközök használatát vagy a tartalmakhoz való hozzáférést. Ilyen kezdeményezés a HANDS projekt is, amelyben az ELTE is részt vesz. A HANDS projekt célja, hogy autizmussal élő fiatalok társadalmi integrációját egy szoftver és egy okostelefon összekapcsolásával elősegítse. A szoftver ingyenes, nyílt forráskódú, de a szoftvert kezelni tudó telefon 100-200 ezer forint körül van, ahogyan a projekt honlapján olvasható. (Hands-projekt, a meghosszabbított kéz, további tájékozódási pont a projekt magyar honlapja: A HANDS projekt Autizmus Alapítvány - ELTE közös munkacsoportjának hivatalos weboldala)

Ez a példa is jól mutatja, hogy a megfelelő IKT eszközök komoly anyagi befektetést igényelnek. Ahogyan Vicze Gabi bejegyzésében is olvashattam, ő is feltette a kérdéseket: „Ez egy elefánt effektus, vagy a fogyatékosok és hátrányos helyzetűek kirekesztődéséhez vezet? … A digitális világ az eszközeivel szegregál vagy elősegíti az integrációt? Én bízom benne, hogy egyre több lehetőséget fog az oktatás és az élet más területein biztosítani a technológiai eszközök.”

Azt gondolom, hogy az IKT eszközökhöz való hozzáférés feltételeinek javítását nagyobbrészt állami (uniós) vagy civil szervezeti, alapítványi segítséggel lehetne megoldani, a forráshiány azonban minden területen érződik, az oktatásügytől kezdve az egészségügyön keresztül, így én sajnos nem vagyok optimista ebben a kérdésben.

Esélyegyenlőség

Több blogbejegyzés is foglalkozott az esélyegyenlőség kérdésével. Zakupszky Tündénél olvashattam egy érdekes megállapítást: „Értelmezésemben az esélyegyenlőségről elviekben beszélünk, egy jogszabályi és emberijogi keret, addig az esélyegyenlőtlenség egy tapasztalás, azok részéről értelmezhető húsbavágóan, akik mindennapjaikban részesei a társadalmi megkülönböztetésnek.” Elgondolkodtató megállapítás, igazat adok abban, hogy „húsbavágóan” valóban azok érzik, akik részesei a társadalmi megkülönböztetésnek. Azonban, ha belegondolok, akkor ha átérezni nem is tudom teljes mélységében, de néhány vetületét el tudom képzelni. Ezért tartom nagyon fontosnak azokat a kampányfilmeket, amelyek legalább egy pillanatra, de felhívják a figyelmet, elgondolkodtatnak azon, hogy milyen a „másik oldalról” a világ. Egy, engem nagyon mélyen megérintő reklámfilmet láttam a Sörös Barbara bejegyzésében, amely az „Együtt a fogyatékossággal élőkért” (http://egyenloesely.freeblog.hu/) honlapján is megtekinthető:

A reklámfilm egy kampánysorozat része, ajánlom mindenkinek a figyelmébe a többi filmet is, azt gondolom, hogy nem a fogyatékos emberek sorsa fölötti sajnálkozás kell, hogy a tolerancia, az egymás elfogadásának fő motívuma legyen, hanem az, hogy minden embernek megvannak örömei, bánatai, gondjai és sikerei. „Ugyanúgy élnek, ugyanúgy éreznek. Az igazi fogyatékosság az, ha nem ezt vesszük észre.” (Idézet a fogyatékossággal élők elfogadásáért készült kampányfilmekből)

Az esélyegyenlőséggel kapcsolatban Vidó Judit blogbejegyzésében olvasott gondolat keltette fel a figyelmemet: „Esélyegyenlőség nincs, nem is lehet, mivel vagyon-, adottság-, tehetség-, és szorgalom egyenlőség sincsen.„ Én hozzátenném, hogy még nincs esélyegyenlőség, elképzelhető, hogy soha nem is lesz, de úgy gondolom, hogy törekedni kell rá. Az esélyegyenlőség lehetőséget teremt arra, hogy mindenki a saját képességeihez, szorgalmához, kitartásához mérten érvényesüljön. Ezekben nincs és nem is lehet egyenlőség, hiszen ettől (is) vagyunk különbözőek. Az esélyegyenlőség számomra azt jelenti, hogy megteremtem a hozzáférés lehetőségének az esélyét. Egyenlően, mindenki számára. Például, ha egy kerekesszékes nem tud bejutni az egyetemre, mert nem tud felmenni a lépcsőn, akkor valóban nincs akkora esélye az egyetemi diplomára mint annak, aki tudja használni a lépcsőt. Ha már bent vannak, akkor már az egyéni tehetség, szorgalom, stb. lehet a döntő abban, hogy diplomát is kapnak. De például a bejutás fizikai lehetőségének a megteremtése egy lépés az esélyegyenlőség felé, hiszen a lépcsőn való járás képessége nem lehet feltétele egy pl. andragógus diplomának.

Segítségadás

A segítségadás is központi témája volt a bejegyzéseknek és kommenteknek. Hogyan segítsünk, mikor, milyen esetben ajánljuk fel a segítségünket. Egy érdekes cikket olvastam Orsós Sándorról, aki vak emberként így éli meg a segítség kérdéskörét: „Sándor igyekszik mindent önállóan megoldani, de nem jön zavarba, ha segítséget kell kérnie. Sőt akkor is igénybe veszi azt, ha éppen nincsen rá szüksége. Néha olyan helyen is megkérdezik tőle, hogy átkísérhetik-e az utca túloldalára, ahol erre nem lenne szüksége. Ilyenkor nagylelkűen elfogadja a felajánlást, nehogy a visszautasítása elriassza látó társát attól, hogy máskor egy másik vak embernek segítsen.” Álljon itt ez a néhány mondat biztatásként, elkél a segítség a számunkra is, hiszen sokan csak most alakítjuk ki az együttélés, segítségadás tudatos alapjait.

A téma sajátosságai és a konnektivista tanulás

Azt gondolom, hogy ez a téma nagyon fontos, de nem a konkrét ismeretek szempontjából. Én inkább az érzékenyítő, attitűdformáló hatását érzem ennek a témahétnek, hiszen nem tudunk konkrét gyógypedagógiai ismeretekre támaszkodva véleményt formálni a fejlesztési lehetőségekről, a fogyatékos emberek konkrét helyzetéről mind jogi, mind szociális mind pedig társadalmi szinten.

A témahéten a konnektivizmussal kapcsolatban azt éreztem, hogy a nagyon „soft” témákra (ahol az érzékenyítés, attitűdformálás, érzések, személyes vélemények felszínre hozása, átgondolása a cél) a konnektivista módszer nem igazán megfelelő. Az érzések, attitűdök megbeszélése elektronikus, írott formában nagyon sok félreértési lehetőséget rejt magában és az érzésekről nem lehet vitatkozni, új tudáshoz eljutni, könnyen átcsúszhat személyeskedésbe is.

Az utolsó blogbejegyzésemben itt a Konnekt csoportban. Van bennem egyfajta szomorúság is, mert igazán sokat tanultam a témákról, magamról és természetesen a csoporttársakról/tól is. Ezt mindannyiuknak köszönöm!

Sajnos csak most tudtam megírni a bejegyzésemet, így elnézést kérek, ha már lerágott csontokkal foglalkozom, de szokásomhoz híven, nem olvastam a bejegyzéseket, de bevallom néhány kommentet igen, így tudom, hogy elég nagy vitákat és érzelmeket generált a téma. Az előadást hallgatva az az érzésem támadt, hogy nem árt átgondolnunk a saját „toleránsságunkat”, vajon azok vagyunk-e valójában, illetve jól vagyunk-e azok. A fogyatékos emberekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk egyrészt homogén csoportnak tekinteni őket, másrészt úgy gondolni, hogy tudjuk, hogy nekik mi a legjobb, mert esetleg saját magunkból indulunk ki (ami már ott tévedés, hogy senki nem tudja reálisan egy másik ember helyzetébe képzelni magát) és valamilyen paternalista szemlélet alapján szentimentális elképzeléseink, érzéseink vannak, vagy arra gondolunk naivan, hogy ők bizony ezt vagy azt biztosan nem tudják véghezvinni. Az együttélés, együttműködés normáinak a kialakulását, természetessé válását nagyon megkönnyítené az integrált iskolai oktatás/nevelés is, hogy „éppen jó” legyen a szemléletünk. Az előadás talán a legfontosabb üzenete az volt a számomra, hogy mindig az egyéni szükséglet a döntő és nem szabad senki helyett dönteni.

Az előadás és a téma hiánypótló volt a számomra, ezzel a témával ilyen mélységben még nem találkoztam, különösen érdekes volt az IKT felőli megközelítés. Az 5. témahéten szintén érintettük a digitális esélyegyenlőtlenség kérdését, amikor arról is szó volt, hogy az esélyegyenlőtlenség az egyén és a közösség vesztesége is. Ez Virányi Anita által ajánlott Mosolyka blogja kapcsán jutott eszembe, ha nem ír Mosolyka blogot, akkor nem ismerjük meg a napi gondjait, örömeit, amitől más szemmel nézzük ezentúl a metróhoz vezető lépcsőket, az aluljárót vagy rájöhetünk, hogy kerekesszékkel is lehet szórakozni. Az IKT ilyen értelemben is hozzájárulhat a digitális esélyegyenlőség lehetőségével az offline életbeli esélyegyenlőség elősegítéséhez is.

Sokszor szerintem azért is vagyunk bizonytalanok, mert nem is tudjuk, hogyan is segítsünk, így inkább nem segítünk: majd valaki más, aki tudja, hogyan kell „szakszerűen” csinálni, semmiképpen nem akarunk ártani, megbántani, hiszen van olyan jószándék, ami többet árt mint használ. Ilyen gyakori segítségadási szituáció lehet például egy vak embernek segíteni átmenni az úton. Pedig csak egyszerűen meg kellene kérdezni, hogy segítsünk-e és hogyan, de a 21. században az internet segítségével előre is felkészülhetünk, például innen.

Az előadás közben még az az élmény jutott eszembe, ami a Láthatatlan kiállításhoz fűzödik. (Aki még esetleg nem volt, érdemes megtapasztalnia.) A kiállítás látogatói egy teljesen tökéletesen sötét helyiségben vesznek részt egy „túrán”, a vezetők pedig vak emberek, a túra útvonalai pedig a mindennapi élet helyszínén vezetnek keresztül. Az élmény is izgalmas (van, akinek félelmetes): megtapasztaljuk, hogy milyen amikor a szemünket nem tudjuk használni, nincs térérzékelésünk (irányokról, a helyiségek nagyságáról). Ebben a környezetben mintha megfordult volna a világ, „látóként” én voltam az, aki segítségre szorult (a „fogyatékos” ember), a vak vezetőink pedig amellett, hogy mindenkit név szerint megismertek, tudták, hogy a térben melyik látogató hol tartózkodik, ki maradt le, segítettek. Azt gondolom, hogy a fogyatékosság mint olyan nézőpont és a környezeti feltételek kérdése is. A környezet pedig szerencsére átalakítható, változtatható, testre szabható. (Mire is jó a technikai fejlődés?) Ha adaptív a környezet, akkor bizonyos esetekben nem is kell beszélnünk fogyatékosságról, hiszen például a távmunkában mindegy, hogy ki milyen székben ül a számítógép előtt.

Akadálymentesítés és univerzális tervezés

A fentiek miatt is volt nagyon érdekes a számomra az akadálymentesítés és az univerzális tervezés kérdése. Mindkettő fontos a maga a nemében, de az univerzális tervezés célkitűzése, miszerint olyan megoldások szükségesek, amelyek a lehető legszélesebb réteg számára adaptivitás nélkül alkalmazhatóak, számomra az integráció szellemiségét képviseli – „Design for All”. Az elhangzott példa szerint nem kell lépcsőt tervezni egy új épülethez, hiszen a rámpán mindenki fel tud menni. Nem egy külön feladat, hogy megoldjuk például a kerekesszékes emberek közlekedését, hanem olyan megoldásokat tervezünk, ami mindenki számára megfelelő. Erre negatív példát a saját lakóhelyemen is könnyen találok: néhány éve a vecsési vasútállomás átépítésekor (európai uniós forrásból) készítettek a lépcső mellé egy felvonót, de ezt egy kerekesszékes ember csak akkor tudja használni, ha szól az állomás dolgozóinak, hogy indítsák el, mert egyébként le van zárva. (De gondolom, a munka befejezésekor ki lett pipálva az akadálymentesség megvalósulása.) Tehát, hiába van egy eszköz, ha segítség nélkül nem tudja használni, aki számára készítették, nem teszi lehetővé az önálló közlekedést - persze a semminél ez is több. Úgy gondolom, hogy éppen ezért fontos a szemléletmód, hiszen adva volt egy átépítési feladat, volt rá pénz, már csak a megfelelő szemlélet hiányzott, hogy esetleg olyan megoldás szülessen, ami mindenki számára egyaránt megfelelő.

Universal Design for Learning

Szintén hiánypótló volt a számomra az univerzális tervezés oktatásban megjelenő szemlélete, az UDL – Universal Design for Learning, amiről, bevallom most hallottam először. Az előadás során konkrét példa is előkerült, a CAST, amely egy nonprofit kutatási és fejlesztési szervezet, a célja, hogy mindenki számára kiterjessze a tanulási lehetőségeket. A CAST szándékai szerint olyan tanulástervezési módszereket és eszközöket adnak a tanárok kezébe, amelyekkel mind a jelenléti, mind a távoktatás és a blended képzés is megvalósítható. A CAST honlapján érdekes és hasznos információkat kaphatunk a szemléletről, módszerekről, elvi alapokról, sőt online tanulás segítségével mi magunk is elsajátíthatjuk ezeket. Azt gondolom, hogy ez nagyon izgalmas kezdeményezés (1984-ben kezdték!), de sajnos nem találtam első körben olyan adatot, hogy Magyarországon foglalkozna-e vele valaki. A másik, ami kérdés maradt bennem, hogy pontosan melyik célcsoport hogyan, melyik vetületét tudja használni a „könyveknek”, ennek még utána kell néznem, egyelőre magával ragadott az egyszerűen használható szerkesztő eszköz (tanárok is könnyen elsajátíthatják a szerkesztést) és a honlapon található rengeteg információ.

Az CAST UDL szerkesztőben regisztráció után elkészíthetjük a teljes tananyagot - a mintaanyagokat regisztráció nélkül is meg lehet tekinteni - különböző oldalelrendezésekből válogathatunk (képpel, kép nélkül, hol jelenjen meg a kép), feltölthetjük a saját magunk készítette hangfájlt (A hangfelvételt akár a Windows hangrögzítő eszközzel is el lehet készíteni, csak egy mikrofon kell hozzá, majd mp3-ba konvertálni például a Format Factoryval) és kiválaszthatjuk azokat a kedves ki figurákat (coach-okat), amelyek mellett a tanulási folyamat segítésére különböző instrukciókkal, javaslatokkal helyezhetünk el, illetve feladatokat is kapcsolhatunk az oldalakhoz. A szerkesztő tartalmaz beépített szövegfelolvasó rendszert, ami magyarul sajnos nem elérhető, így a magyarul beírt szövegeket is angolul olvassa fel (emiatt jelenleg nem igazán használható a számunkra).

A technikai eszköznél talán fontosabb a fejlesztés módszertanának elsajátítása, ez azonban egy nagyobb feladat, amelyre a jelenlegi szűkös határidők miatt nem vállalkoztam, viszont nagyon érdekel a téma, azt gondolom, hogy egyrészt az e-learning másrészt pedig a felnőttképzés egyik fontos területét képviseli, ez a szemlélet és technika a felnőttképzésben is nagyon hasznos és használható lenne, megéri vele foglalkozni a későbbiekben is.

Integrált felnőttképzés?

Az elmúlt hónapokban több FAT akkreditált képzési programmal is találkoztam, az akkreditációs adatlap (I. adatlap) 8. pontja: „A képzés fogyatékkal élők, vagy hátrányos helyzetűek számára is elérhető, a speciális képzési igények figyelembevétele az alábbiak szerinti:” (Az Önálló életvitel című oldal kerülendőnek tartja a fogyatékkal élő kifejezést…egyébként számomra nagyon hasznos volt ez a kifejezésgyűjtemény, igyekeztem  ez alapján "nyelvi lektorálni" a bejegyzésemet) szól a speciális képzési igények figyelembe vételéről. Az a tapasztalatom, hogy mozgáskorlátozott résztvevők számára akadálymentesített helyszín biztosítása az egyik általánosan megjelölt, a másik pedig a gyengénlátó résztvevők részére készülő tananyag (nagyobb betűkkel nyomtatva). Vajon ez elég-e és tényleg tudják biztosítani az intézmények, ha van ilyen jelentkezőjük? Érdemes lenne vizsgálni, hogy hány fogyatékos személy jelentkezett felnőttképzési szolgáltatásra (olyanra, amit nem kifejezetten fogyatékos résztvevők számára hirdettek). Érdekes lenne megtudni azt is, hogy vajon vannak-e olyan minimális követelmények az akkreditált programokkal kapcsolatban, amelyek kötelezőek, de jelenleg az az információm, hogy nincsenek, úgy határozza meg egy intézmény, ahogyan akarja, hogy milyen speciális csoportoknak biztosít hozzáférést a képzéséhez.

Beszélgettem néhány felnőttképzési szakértővel, megpróbáltam megtudni, hogy ők milyen információval rendelkeznek, mennyire jellemző az integráció megvalósítása a felnőttképzéseken. Arról számoltak be, hogy ők maguk is indítottak már (civil-egyházi szféra) olyan képzéseket, amelyek fogyatékos embereknek szóltak, „integráltan”, mert voltak gyengénlátó, vak, siket, mozgáskorlátozott résztvevők is képzésen (szerintem ez az igazi nehéz helyzet, hiszen nagyon nagy mértékben eltérőek az igényeik), illetve elmondták, hogy például siket résztvevőket minden további előkészület nélkül tudnak fogadni – ha tud magával jelnyelvi tolmácsot hozni, a mozgássérült résztvevőknek akadálymentesített környezetet is tudnak biztosítani. Volt tapasztalatuk gyengénlátó és vak tanulókkal is, de talán itt akadt a legtöbb problémájuk módszertanilag a saját eszköztárukat tekintve.

Ide kapcsolnám az előadás során a tanárszerepnél elhangzott kérdést, hogy vajon mi a fontosabb a speciális tudás vagy az elfogadó attitűd. A követező dián ott is volt a válasz, ami egy tanárjelöltet biztosan megörvendeztet, mert a speciális tudásra ott van mellette a gyógypedagógus, van akivel együtt tud működni. De vajon mit tehet például egy felnőttképző intézményben oktató andragógus tanár? A felnőttképző intézményekben általában nincs gyógypedagógus, így ahhoz, hogy fogyatékos felnőtt tanulót is tudjanak fogadni egy képzésre milyen megoldásban, segítségben gondolkodhatnak, kihez fordulhatnak? Hol és hogyan tudják a tanulás univerzális tervezését akár a tananyagfejlesztés, akár a speciális módszerek területén elsajátítani, alkalmazni? Vannak ilyen módszertani központok? (Ezek igazi kérdések, ha valaki tud rá válaszolni, szívesen fogadom.)

Akadálymentesítés

Az IKT szempontjából másik fontos szempont a weblapok akadálymentesítése. A weboldalak akadálymentesítéséhez a Web Akadálymentesítési Útmutató 2.0 ad iránymutatást. Az akadálymentességnek 4 alapelve van:

1. Észlelhetőség
2. Működtethető
3. Érthetőség
4. Robosztusság

Minden alapelv irányelvekből áll, amelyekhez tesztelhető teljesítési feltételek tartoznak. A weblapok minősítésében három megfelelőségi szint van, az A, AA és az AAA szintek, az A a legalacsonyabb. Az akadálymentesítés nem csak a fogyatékos személyek számára könnyíti meg a hozzáférést, hanem a technológiailag akadályozottak (például gyenge hardver) és a speciális célcsoportok számára is (például idősek, gyerekek). Az útmutató pedig nem csak általánosságokban fogalmaz meg elveket, hanem konkrét módszereket is megad, amiket követve és alkalmazva nagyobb lesz az esély arra, hogy egy-egy weblap tartalma a lehető legszélesebb körben elérhetővé váljon.

Nagyon köszönöm a témát, de azt sajnálom, hogy erre az utolsó témahéten került sor, és azt is, hogy későn kapcsolódom be a csoport beszélgetésébe, pedig talán még nem volt olyan téma, ami ekkora "forgalmat" generált volna, amiből látszik, hogy mindenki fontosnak tartja.

Az előadás első felében a digitális esélyegyenlőtlenség okairól volt szó. A probléma okainak vagy magának az esélyegyenlőségnek az elbagatellizálása nélkül, de felmerült, hogy az internettől való távolmaradás, a nem-használat sok esetben magyarázható az „elefánt effektussal” ( „elefánt-effektus”: az elefánt olyan álprobléma, amelyek lehetővé teszi, hogy a valódi problémák rejtve maradjanak).

Az esélyegyenlőtlenség – a digitális szakadék – beláthatatlan különbségekhez vezet, hangzott el az előadáson. Akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy aki kimarad, az lemarad, vagy a Képmesék internettel foglalkozó epizódjának címe is nagyon találó: Kattints az életedért.

Mi lehet az oka a nem-használatnak?

A népszerűsítések ellenére azonban még vannak Magyarországon olyanok, akik nem használnak sem számítógépet sem pedig a világháló szolgáltatásait. Érdekes kérdésnek tartottam, hogy vajon mennyien nem használnak internetet és a nem használatnak vajon csak gazdasági okai vannak-e.

A mennyiség kérdésére több érdekes adatot is találtam a közelmúltból:

• A lakosság 66% használja hetente egyszer – Eurostat 2011
• A 16-74 évesek 28%-a még soha nem használta az internetet – Eurostat 2010
• A 15-69 éves korosztályban rendszeresen internetezők aránya 55%, internetet már kipróbáltak aránya 63%  – NRC-piackutató 2009 II. félév 

Az okokban való vizsgálódáshoz a Wold Internet Project 2007. évi magyarországi kutatási jelentésből indultam ki mint a legfrissebb interneten általam fellelt adatokból. 2007-ben a jelentés szerint a 14 éves és idősebb magyar lakosságnak 45%-a használja rendszeresen az internetet, azonban 2007 óta eltelt több mint négy év az információs sztrádán nagyon hosszú idő, de azt gondolom, hogy bár a számadatok változhattak, a tendenciák maradandóbbak. A digitális megosztottság a következő törésvonalak, csoportok mentén alakult 2007-ben az internetet használók és nem-használók szempontjából:

• települési lejtő: Budapest – város  – falu
• nem: férfi – nő
• generációs különbségek: használók átlagéletkora és a nem-használók átlagéletkora között kb. 20 év van
• gazdasági aktivitás: diákok, kereső tevékenységet folytatók – nyugdíjasok, inkatívak
• jövedelem (szubjektív, a megkérdezett megítélése alapján): kedvezőbb helyzetben lévők – anyagi gondokkal küszködők
• iskolai végzettség: közép- és felsőfokú végzettség – szakmunkás, általános iskolai végzettség
• származás: nem roma – roma

A digitális megosztottság törésvonalai nem okoznak meglepetést senkinek, de természetesen nem mindegyik csoport között vannak nagy különbségek, így például a férfiak és nők csoportja között sem. Az egyes csoportokban éves szinten különböző az internethasználat növekedésének mértéke, de a legnagyobb különbségek az életkor, az iskolai végzettség, a gazdasági aktivitás, a jövedelem és a származás és a településtípusok szerinti csoportoknál volt, tehát ezek a jellemzők azok, amelyek leginkább befolyásolják az internet használatát. Csepeli György egy 2012-es márciusi riportban így fogalmazott erről: „Tehát minél idősebb valaki, minél kisebb településen lakik, minél alacsonyabb az iskolai végzettsége, és minél alacsonyabb a gazdasági aktivitása, annál valószínűbb, hogy kimarad az online világból.” (Ha nem akarunk a sárban dagonyázni, fel kell karolnunk a digitális leszakadókat)

Ami a legizgalmasabb volt számomra, hogy milyen okai lehetnek az internettől való távolmaradásnak, milyen gátak okozzák a nem-használatot. A jelentés szerint az internetet nem-használók a következő válaszokat adták arra, hogy mi a legfőbb oka az internet elutasításának:

• nincs rá szüksége (32%)
• nem érdekli (20%)
• nincsen számítógépe (17%)
• túl drága (11%)
• nem tudja, hogy kell használni (10%)

A válaszok arányaiból úgy tűnik, hogy elsődlegesen az internet iránti közömbösség, a saját motiváció hiánya az az ok, ami távol tartja őket a világhálótól. „Közös jellemzője még ennek a két választípusnak az is, hogy bizonyos értelemben magán a válaszadón múlnak, nem pedig külső tényezőn vagy olyasvalamin, amit ők maguk megváltoztathatatlannak tartanak. (Szemben például a „technikától való tartózkodással”, vagy a vírusoktól, pornográf tartalmaktól való félelemmel, amik – egy közvetlen felhasználói tapasztalattal nem rendelkező válaszadó számára – esetleg legyőzhetetlen akadálynak tűnhetnek.)”

A nem-használat okait tovább elemezte a jelentés, két kategóriába csoportosította a lehetséges okokat. Az egyik a materiális, vagyis a gazdasági okok csoportja és a kognitív okok, amelyek a technikával szembeni negatív attitűdök, a felhasználói tudás hiánya:

Kognitív okok

• nincs rá szüksége
• nem érdekli
• nem tudja, hogyan kell használni
• technikától való félelem
• nem való gyerekeknek
• pornográfia
• személyes adatok védelme
• vírusok miatt
• túl sok a reklám
• nincs rá ideje

Materiális okok

• nem elég jó a számítógépe
• nincsen számítógépe
• túl drága
• túl lassú a hozzáférés
• nehéz kapcsolatot teremteni

A válaszadók közül jóval többen jelöltek meg csak kognitív indokokat (53%) mint csak materiális okokat (13%), a mindkét okcsoportból megjelölők aránya pedig 31% volt. (Az okok között szerintem találhatunk olyat is, ami az előadáson elhangzottak szerint a „mesterséges igényesség” elefántját testesítheti meg, pl. túl lassú a hozzáférés. A „technika ördöge” mint elefánt is megjelenik például a technikától való félelem válaszban.) A jelentés az egyes csoportokban a kognitív és a materiális okok arányát is részletesen tárgyalja, de a számomra legfontosabb üzenete ebben a témában a következő: „… a kognitív indokokkal érvelők 6%-a, míg a materiális gátakkal küzdők 24%-a gondolja úgy, hogy egy éven belül rendszeres internethasználóvá válik. Ez tehát azt jelenti, hogy a materiális gátak leküzdése kisebb kihívást jelent, mint a kognitív akadályoké.” Emellett természetesen létezik az a jelenség is, hogy, akik napi megélhetési gondokkal küzdenek, azok számára a számítógép és az internet megengedhetetlen luxuscikkeknek számítanak. Ezek az eredmények inkább azoknak a csoportoknak a preferenciáira világít rá, akik esetleg meg is tehetnék, de mégsem kapcsolódnak a világhálóra. A hozzá nem-férők statisztikáiba (például internet-penetráció mérése technikai alapon) sokszor ezek a csoportok is bekerülnek, így a statisztikák által rajzolt kép nem lesz valós, hiszen egy kategóriában alkotnak azokkal, akik gazdasági okokból kénytelenek a nem-használat mellett dönteni, másrészt ezekben az esetekben nem az anyagi segítség, a hozzáférés materiális okainak a kezelése lehet a célravezető, hanem a kognitív gátaknak a lebontása. Ha csak gazdasági okokat tulajdonítunk az internet nem-használatnak, akkor a gazdasági okok mint elefánt mögött elbújhatnak a kognitív problémák is.

Leszakadók felzárkóztatása vagy élvonalbeli fejlesztés?

Az előadáson ez a kérdés dilemmaként fogalmazódott meg, azonban ha azt is figyelembe veszem, hogy nem csak az veszít, aki nincs jelent a digitális társadalomban hanem a kimaradókkal azok is veszítenek, akik jelen vannak, akkor a kérdés eldöntésében szerintem a leszakadók felzárkóztatása felé billen a mérleg nyelve. Ebben az esetben ezt nem lehet a leszakadók egyéni problémájaként értelmezni vagy a társadalom szociális érzékenysége alapján kezelni, hanem a digitális társadalom „önös érdeke” a felzárkóztatás. Ha vannak olyan társadalmi csoportok, akik nem jelennek meg az interneten, akkor a digitális állampolgárok világképe torzul, hiszen nem kapnak információt ezekről a csoportokról, veszít a társadalom is, mert ezeknek a csoportoknak az értékei, kultúrája nem lesz elérhető a világhálón.

A felzárkóztatáshoz Csepeli György a már említett riportban egyrészt társadalmi méretű összefogásban látja a megoldást: „Az, hogy együtt dolgozzon az állam, az üzleti szféra, az akadémiai szféra és a civil társadalom.”, másrészt szerinte szükséges „olyan elsőszámú politikai vezető, aki tűzön-vízen keresztül véghezviszi a szükséges változtatásokat”. A materiális és a kognitív gátak lebontásában is több intézkedés született véleményem szerint társadalmi, politikai szinten, például korábban a Teleház mozgalom, az e-Magyarország pontok, a 2008-as e-Befogadás évének programjai, a Wifi falvak, az IT mentor hálózat, TÁMOP-pályázatok, de a 2011-es Digitális Megújulási Cselekvési Terv is a szakadék csökkentését célozza meg. Azonban, ahogyan Csepeli György fogalmaz, elkötelezett politikai vezető még nem volt Magyarországon.

Tető vagy interaktív tábla?

Az előadáson mint általános vélekedés és a dilemma allegóriájaként került terítékre a fenti kérdésre a válasz: legyen inkább rendes tető az iskolában mint interaktív tábla. Az én értelmezésemben a rendes tető az iskola fizikai környezetének a javítgatása, normalizálása, az interaktív tábla pedig a nyitás az internet, a digitális társadalom felé. Ha úgy gondolkodunk, hogy előbb legyenek meg optimálisan a környezeti feltételek, akkor úgy járnak a gyerekek mint a viccben, ha nincs meg az alap, akkor nem kapnak extrát sem. Mindkettő fontos a maga nemében, de azt gondolom, hogy a jó tető nem kompetenciafejlesztő (arról nem is beszélve, hogy egy interaktív táblás óra feledtetni tudja például a hámló vakolatot vagy a rogyadozó tetőt). Nem a rogyadozó tető miatt kerülnek majd hátrányba a tanulók, hanem azért mert leszakadókká válnak például a munkaerőpiacon, ha nem rendelkeznek digitális ismeretekkel. Ha viszont tényleg lyukas a tető és beömlik az eső, akkor ez nem csak egy álprobléma, valószínűleg a tető megjavítása lesz a fontosabb. Úgy gondolom, hogy ebben az esetben beszélhetünk valós problémákról, míg az első esetben a tető problémája álproblémaként jelenik meg, a tető az elefánt.

Ideális esetben a tető és az interaktív tábla nem versenytársai egymásnak, a két fejlesztésnek egymás mellett kellene futnia, viszont ilyen ideális helyzet sok intézmény esetében nem valósul meg. Az elkötelezett vezető kérdését azonban itt is behoznám a képbe, ő az, aki az elefántból bolhát tud csinálni, a személyes szándék, akarat, elköteleződés a legfontosabb szerintem. Nagyon sok múlik egy iskolaigazgatón vagy egy elszánt „mozdonypedagóguson”, ahhoz, hogy a fent említett társadalmi, politikai vagy civil szándékokat ki tudja használni és ki is akarja használni.

Az elefánt tényleg fél az egértől, így a hatalmasnak tűnő álproblémák leküzdésére nem biztos, hogy a nagy, átfogó intézkedések az egyedüli megoldások.