weszelyorsolya

A témahét három, viszonylag jól elkülöníthető témából állt, az egyik a technika kommunikációra gyakorolt hatása, a másik a divatos tévképzetek (kultúra, attitűdök és internet összefüggései), a harmadik pedig az e-etikett. Természetesen a három téma valamilyen mértékben összefüggésben van egymással.

A három téma közül a divatos tévképzetekkel nem igazán tudtam mit kezdeni, így az első bejegyzésemben konfliktus- és kudarckerülő módon a technika és a kommunikáció viszonyát jártam körbe Nyíri Kristóf tanulmánya nyomán. Gondoltam, hogy a második bejegyzésemben, hasonló ok miatt majd az e-etikettet veszem górcső alá. Viszont a többiek blogbejegyzéseit olvasgatva és az e-etikett honlap ajánlásait átolvasva nem tudtam volna mit hozzátenni a témához. A divatos tévképzetekkel kapcsolatos ambivalens érzéseim is megértek, rájöttem, hogy mi zavar benne engem, illetve néhány blogbejegyzésben a témával kapcsolatban hasonló problémákkal küszködő bloggereket fedeztem fel (például Mariannát).

Marianna rávilágított arra, hogy a kérdésfeltevések módjával milyen mértékben lehet befolyásolni a válaszokat és így a kutatások eredményét. Ha felteszünk egy provokatív kérdést, akkor mindenki a saját „pártállásának” meggyőződésének megfelelően fog válaszolni, sőt, úgy is fel lehet tenni egy kérdést, hogy nagy bizonyossággal a cáfolatot kapjuk eredményként. Tündi blogjában egy másik szempontot fedeztem fel, tudniillik a minta kérdését. Mennyire volt reprezentatív a mintavétel (mennyire tükrözte az alapsokaság arányait a megkérdezettek csoportja). A mintavétellel is nagymértékben befolyásolhatóak az eredmények. Ha például a mintában a fiatalabb korosztály (15-17 évesek) vannak nagyobb számban, egészen más eredményt kapunk egy internethasználattal kapcsolatos kérdésre mintha az 50-70 éveseket kérdeznénk, és ez az alapsokaság összetétele szerint nem lenne reprezentatív. Nagy tisztelője vagyok Csepeli Györgynek és Prazsák Gergőnek, szívesen olvasom a tanulmányaikat, ez a bekezdés nem a konkrét kutatásra vonatkozott, hanem a kutatások buktatóiról általánosságban gondolkodtam. Nem a kérdésfeltevések módja vagy a minta sajátosságai, összetétele zavart, mivel nem is ismerem ezeket.

Az órán elhangzott, hogy ha az egyik eredményben nem kételkedünk, akkor a másikat is el kell fogadnunk, nem válogathatunk személyes érzelmeink, meggyőződésünk alapján az eredmények között: nem fogadhatjuk ami közel áll hozzánk és nem kételkedhetünk annak hitelességében, amit nem úgy gondolunk. Ezzel egyet is értek, nem az eredmények hitelességében kételkedtem, nem ez zavart.

Lassan eljutok a fő kérdéshez (magammal is dialektikus beszélgetést folytatva), hogy akkor mi is zavart?

Először is zavart a fogalom, hogy mi is az a képzet. Az én fejemben valamiféle feltételezés jelentéstartalom alakult ki, ezt némileg alá is támasztják a fogalommagyarázatok, de azzal szembesültem, hogy a képzet tapasztalatokon alapuló általánosítás jelentést is takar. Nézzünk néhány definíciót:

A lexikon meghatározása alapján a mi esetünkben a képzet fantáziaképet jelent?

Egy internetes kislexikonban a következő olvasható: „A valóság tárgyainak, jelenségeinek érzékileg, gondolatilag általánosított, szemléletes képe, emlékképként való felidézése akkor is, ha azok a felidézés pillanatában nem hatnak érzékszerveinkre. A képzet számára a személyiség csak olyan képeket tud előhívni, amelyek megelőző gyakorlati, ill. észlelő tevékenysége során már rögződtek. Ugyanakkor szoros kapcsolatban áll a fogalmakkal és a nyelv által közvetített jelentéssel, mintegy közvetítőként működik a fogalmak jelentése és a dolgok képe között. Ilyenformán feltétlenül tudatos jelenség.”

Tehát a képzetnek tapasztalatokon, emlékképen kell nyugodnia.

Van egy társadalmi képzet-meghatározás is, talán ez a legizgalmasabb mind közül (Szótár plurális társadalmaknak):

„A képzetek és szimbólumok olyan alapvető vonások, megkülönböztető jegyek, melyek alapján az emberek megragadják (fogalmakba rendezik) a világot, és amelyek révén megértik egymást. A társadalmi képzet és szimbolizáció meghatározó jelentőségű a társadalom felépítésének szempontjából és a rend, valamint stabilitás garantálása, a társadalom működésének ösztönzése érdekében.” Még egy érdekes mondatot találtam, amely a képzetek társadalomban betöltött szerepére rávilágíthat: „Valamely kultúrán belül az archetípusok szintén vonatkozhatnak olyan képzetekre, melyek segítségünkre lehetnek adatok értelmezésénél és valamely társadalmi csoport vagy társadalom logikájának megértésében.”

Kétségeim vannak, hogy vajon az internettel kapcsolatos képzetek mennyiben épültek be az emberek kollektív tudatába, mennyiben tudatos társadalmi szinten, mennyiben van együttgondolkodás vagy kialakult nézet az internethasználatról. Mindenesetre világosabb lett a képzet szó, nem feltételezést jelent elsősorban, hanem olyan benyomásokat, képeket, amelyek a tapasztalatokon alapulnak, általánosak, előhívhatóak és szemléletesek.

Első pont: Vannak-e az internettel kapcsolatos képzetek az emberiség kollektív tudatában? A zavar egyik oka az lehet, hogy bennem ilyen képzetek nem voltak. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy az állítást egy időben ismertem meg a cáfolattal. Természetesen én is hallottam már ilyen-olyan véleményeket (ismerősöktől, buszon nagymamák beszélgetéseiből is megütötte a fülemet, hogy az unoka éjfélig számítógépezik és ez milyen káros), de én ezt egyéni emberre jellemző véleménynek vettem, ő így éli meg, számára az internet azokkal a negatívumokkal rendelkezik. De ezek az egyes emberek tapasztalatai alapján egyedi vélemények, egyedi képzetek, így nem gondoltam azt, hogy „divatos tévképzetek” lennének. Egyrészt számára nem tévképzet – hiszen tapasztalat, vélemény, érzés – másrészt szerintem nem is divatos, bár lehet, hogy pár évvel ezelőtt még az lehetett.

Elértem a második ponthoz: kinek és mikori „divatos tévképzeteit” cáfolják az eredmények? Az előző bekezdésben a kollektív tudatra vetítettem, és ezt el is tudnám fogadni, ha lenne valamilyen kutatás arról, hogy vannak/voltak olyan képzetek az internettel kapcsolatban, amelyek azt mondják például: végletesen szétszakítja az embereket egymástól; tönkreteszi a kultúrát, fölöslegessé teszi a hagyományos kulturális intézményeket. A kutatás bebizonyította, hogy az embereknek csak kis része gondolja ezeket, de ki mondta, hogy ezt gondolja az emberek többsége? Mi is volt akkor a tévképzet?

Vagy a tévképzet szó arra utal, hogy én személy szerint, ha ezeket gondoltam volna, akkor tévképzeteim lettek volna? Ilyen formában nem értelmezhető, hiszen nem az állítások valóságtartalma a tévképzet, hanem az, hogy az emberek többsége mit gondol, de nem azt gondolja, így tévképzet azt gondolni, hogy azt gondolják. Sajnos/szerencsére én nem gondolkodtam azon, hogy hogyan vélekedhet az emberek többsége – ahogyan az 1. pontban kifejtettem én egyedi emberekben tudok gondolkodni, az ő véleményüket meghallgatni, összevetni a sajátommal és esetleg meggyőzetni. Visszatérve az előző bekezdésre, akárhogyan is járom körbe a témát, nekem csak hiányzik az eredeti képzet, ami tévképzetté vált.

Harmadik pont: a kérdőív nem objektív valóságokra kérdez rá esetleg mér meg, hanem a megkérdezettek saját önbevallására támaszkodik. Az, hogy úgy érzi-e valaki, hogy kevesebbet beszélget a családtagjaival vagy kevesebbet sportol, az lehet az ő saját tévképzete is. Ha azt mérték volna, hogy az internet előtt és az internethasználat megjelenése után mennyi időt töltöttek az emberek a családjukkal, sportolással, múzeumba-járással, majd ezeket az adatokat összehasonlították volna, akkor objektíven láthatnánk, hogy vajon milyen változást hozott az emberek életébe az internethasználat. Ez már valóban az egyes állítások igazságtartalmáról adna objektív felvilágosítást, nem pedig arról, hogy ki mit gondol, hiszen ebbe sok tényező is szerepet játszhat, nem megfelelő önismeret, bűntudat, társadalmi elvárások és sorolhatnánk.

Ebben a blogbejegyzésben hosszan és némileg kuszán próbáltam leírni a gondolataimat a képzetekről és tévképzetekről, ha esetleg valaki át tudja vágni a magam kötötte gordiuszi csomót, tegye meg.

Az első blogbejegyzésemben a szóbeliség-írásbeliség témáját igyekszem elsőként körbejárni. A téma nem ismeretlen számomra, tavaly Tudományelmélet tantárgyból Nyíri Kristóf: Mobiltárs a szélessáv sodrában című tanulmányát dolgoztam fel.

Nyíri Kristóf a mobiltelefonokhoz kapcsolódóan írta ezt a tanulmányt, de úgy gondolom, hogy a két eszköz a peer to peer technológia megjelenése után már nem tartalmaz nagymértékű különbségeket, így sok megállapítása, véleménye az internetre is vonatkoztatható. Tavaly még szkeptikusabban olvastam, dolgoztam fel a tanulmányt (Nyíri Kristóf saját magát is techno-optimistaként aposztrofálja, így a szemléletmódja természetszerűen egyoldalú.), még a konnektív témahetek első fele után sem tudok teljes mértékben egyetérteni vele, de minimális mértékben elmozdult az álláspontom. A tavalyi feldolgozás során erősen elzárkóztam a multimodalitás üdvözítésétől, valószínűleg azért, mert nem vagyok sem auditív sem pedig viziuális típus, így számomra az írott szöveg a mérvadó, ugyanakkor a témahetek során egyre többször hallottam az előadásokban, hogy ki kellene használni az internet adta lehetőségeket és nem csak írott szöveget, hanem például podcasteket is érdemes lenne alkalmazni az információk, tartalmak megosztására. Egyrészt van aki számára más csatorna a hatékonyabb, illetve több csatorna együttes alkalmazása a leginkább eredményes, másrészt pedig személyesebbé tehető az információ, ha képpel, hanggal történik, mint például egy videochat alkalmazásban. (Ezzel kapcsolatban is szkeptikus vagyok, sokat használom a Skype-ot, van amikor videohívással, de számomra ez nem jelent túlzottan sok pluszt, nem lesz személyesebb a kommunikáció, ha egy webkamerán keresztül láthatom a beszélgetőpartnerem arcát is.)

Az előadás korszakolása szerint öt nagy korszakot különböztethetünk meg a kommunikációs csatornák megjelenése és elterjedése szerint:

1. szóbeli kommunikáció szakasza: kevesen kommunikálnak kevesekkel a közösségen belül
2. az írás megjelenése tehermentesíti az emlékezetet - az emberen kívüli tárolás időben folytonos és maradandóbb
3. nyomtatás megjelenése: kevesek sokakkal tudnak kommunikálni, könnyebb a terjedés, ha van rá igény
4. rádió és film megjelenése: folyamatosabbá és nagyobb terjedelművé válik a tartalomszolgáltatás
5. internet megjelenése: hálózat, kapcsolatok, információ és tartalomszolgáltatás

A technika mint a nem-elidegenedett kommunikáció eszköze

A különböző csatornák különböző típusú információk közlését tették/teszik lehetővé, minél inkább alkalmas egy csatorna több típusú egyidejű információ átadására, annál inkább segíti a megértést és a megjegyzést, Nyíri Kristóf egy érdekes fogalmat is használ erre: nem-elidegenedett kommunikáció. A kutatásoknak van egy olyan irányzata, amely azt mondja, hogy az írásbeliség megjelenésével kezdődött meg az emberi kommunikáció elidegenedése. Az írásbeliség előtt a kommunikáció képpel, hanggal, sőt tapintással is történt, legrosszabb esetben is legalább láthatták a kommunikáló partnerek egymást, így a nem-verbális kommunikáció mint képi eszköz is jelentős jelentéstartalmat hordozott. Például gondoljunk arra, hogy a gyakorlati ismereteket nem csak elmondták egymásnak az emberek, hanem meg is mutatták. A kommunikáció így multimodális volt, több csatornán zajlott: szöveg, hang, látvány, tapintás. Az írásbeliség megjelenésével a multimodalitás fokozatosan háttérbe szorult és egy másfajta gondolkodásmód alakult ki. A fokozatosság valóban fokozatokból áll, például a kézzel írt kódexeket, iratokat hangosan olvasták fel az olvasni tudók, akkor is, amikor egyedül voltak, mert a hang segített a szövegek értelmezésében. A nyomtatás megjelenésekor a nyomtatott szövegek szabályosabbakká váltak, kialakultak a helyesírási, mondattani szabályok is, így a hangos olvasás már nem volt szükséges a szövegek értelmezéséhez. Az írás megjelenése (mint ahogyan az előadáson is elhangzott minden nagy váltás pánikot okoz) először kétségbe ejtette az embereket, úgy gondolták, hogy az embereknek így már felesleges lesz fejből tudniuk az ismereteket, hiszen az írott szöveg mint a biológiai memória kiterjesztése tárolni fog minden tudást, Platón néhány sora az írás eredetéről szép példa erre: „dicsekszel, hogy feltaláltad az emlékezés és a tudomány varázseszközét, “te ezermester Theuth”? Inkább panaszkodjál, mert feltaláltad a felejtés művészetét. Müllner András: Platón beteg volt)

Nyíri Kristóf szerint az elidegenedés az írott szöveg megjelenésével kezdődött „az írott szavak a beszélt nyelvre jellemző érzelmi felhangokat és hangsúlyokat csak részben közvetítik. Emiatt az írott szavak «sokkal könnyebben félreérthetők; a legtöbb embernek igenis sikerül a beszélt nyelvben üzenetét és énje egy részét kommunikálnia, miközben az írásos szövegek ... az író személyiségéből keveset közvetítenek.» Így idegenít el minket az írás önmagunktól és egymástól.” (J. C. Carotherstől idézi Nyíri Kristóf) A tartalom és a közeg elidegenedése az írásbeliség megjelenésével vett lendületet, az absztrakciók előtérbe kerültek az érzéki világ helyett, uralkodóvá vált a lineáris gondolkodás (könyvek sorról sorra vezetnek minket egy irányban), az írott szövegek az író személyiségét, érzelmeit csak részben közvetítik (hangsúly, felhangok) és végül a képektől való elidegenedés, ami főként a technológia okokkal magyarázható, hiszen a képek sokszorosítására alkalmas technológia, illetve a fényképezés csak a 19-20. században terjedt el. Az írásrendszerek létrejöttével a csatornák közötti spontán harmónia megszűnt, a szóbeli művelődés, tudásátadás elvesztette jelentőségét.

A nem-elidegenedett kommunikációban ezzel szemben „a tapintásos, vizuális, a hangzó, az írásos és más kommunikációs csatornák között egyfajta munkamegosztás áll fenn. A nem-elidegenedett kommunikáció ezen csatornák spontán harmóniáját előfeltételezi”. Ennek a spontán harmóniának a megteremtésére alkalmas Nyíri Kristóf szerint a mobiltelefon (hang, szöveg és képtovábbítási lehetőség akár egy időben), de ha továbbgondoljuk, akkor az internet a peer to peer és a web2-es technológiáknak köszönhetően ugyanezekkel a jellemzőkkel bír, így azt gondolom, hogy vonatkoztatható az internetes kommunikációra is, így Nyíri Kristóf azt az állítását is vonatkoztathatom az internetes kommunikációra, hogy „egyfajta visszatérést jelent ősi kommunikációs  mintázatokhoz”.

Azonban Nyíri Kristóf és sok más „techno-optimista” szempontjai mellett megjelentek ezek kritikái is. Müllner András kifejezetten Nyíri Kristóf egy nyilatkozatára írt egy kritikai hangvételű cikket a Jelenkor című folyóiratba (Müllner András: Platón beteg volt. Inzert korunk techno-optimizmusának sorai közé*), amelyben sok szempont, vélemény mellett az írásbeliség negatív megítélését is támadja. Szerinte a hangzó beszéd is ugyanúgy félreérthető mint az írott szöveg, az előnye talán az, hogy a metakommunikációs jelek segítik a megértést, viszont az írott szövegben az átgondoltság, a szerkezet segítik ugyanezt. A könyvet, az írott szöveget nem temetném, nem lesz vége egyhamar a Gutenberg-galaxisnak (leaglábbis remélem).

Bármelyik irányzat, vélemény mellett érvelünk is, azt kell látnunk, hogy az interneten a szöveges elemeknek nagy a túlsúlya még (számomra szerencsére). A rádió és a televízió az a médium, ahol az audio és vizuális elemek dominálnak. Ha azonban technikailag bontom szét, akkor a három technológia összekapcsolódik, hiszen sokan néznek televíziót, hallgatnak rádiót interneten. A televízióban is egyre több a szöveges elem, nem arra gondolok, ami az előadáson elhangzott, hogy a milyen lenne, ha a TV Híradó szöveges lenne és olvasnunk kellene a híreket (egyébként a teletext szolgáltatással ez is megvalósult már), hanem a siketek és nagyothallók kedvéért feliratozott filmekre, híradóra egyéb műsorokra. Úgy gondolom, hogy minden médiumnak, csatornának meg van a saját maga jelentősége, mint ahogyan jobb a Híradót képpel és hanggal nézni és hallgatni vagy egy Youtube videót megnézni egy gyakorlati feladat megoldása előtt (például hogyan készítsünk rántást – ha ezt olvasom a szakácskönyvben, nem biztos, hogy elsőre sikerülni fog, de ha megnézek egy Youtube videót róla, akkor már valószínűbb, hogy eltalálom például a megfelelő színt), de ha például egy blogbejegyzést készítek az írásbeliség-szóbeliség viszonyáról, akkor szívesebben olvasok róla akár hosszabb tanulmányokat is, mint meghallgassak egy előadást.

A technika elidegenít vagy közelebb hoz minket egymáshoz?

Az előadáson elhangzott az is, hogy a technika a semmi helyett még mindig egy lehetőség arra, hogy kapcsolatot tartsunk ismerőseinkkel, információt osszunk meg vagy akár tanuljunk. A semmi azt jelenti, hogy ha nem vagyunk egy térben és időben jelen a kommunikációs partnerünkkel, akkor a technika nélkül nem jöhet létre a kommunikáció, így a technika a semminél egy lehetőséggel több. Ebből a szempontból nem értelmezhető az az állítás, hogy a technika elidegenít, hiszen éppen a kapcsolattartásra ad egy újabb lehetőséget. A kommunikáció a közösségek, csoportok összetartó erejét adja. Ha ebből a szempontból vizsgálom, akkor az internet (illetve minden olyan technikai eszköz, amely képes a térben eltérő helyen lévők közötti kommunikációs kapcsolatot megvalósítani, például mobiltelefon is) közösségformáló, közösségösszetartó eszköz. Ehhez a ponthoz újra idézném Pléh Csaba a Mindentudás Egyetemén tartott előadásából egy részletet: „E kommunikáció nélkül nem tud létrejönni a tagok közötti kooperáció, nem tudnak kialakulni a csoportra jellemző normák és nem tudnak kialakulni a működéshez elengedhetetlenül szükséges bizalmi és elismertségi viszonyok sem." (Pléh Csaba: A kapcsolat filozófiája)

Ha megnézzük a Csepeli György – Prazsák Gergő kutatás eredményei közül az internettel kapcsolatos viselkedésváltozásokat, akkor a negatívumokat tartalmazó állítások, például kevesebbet beszélgetek a családtagjaimmal, mint azelőtt, ritkábban találkozom a barátaimmal – a válaszadóknak csak mintegy 12-15%-a jelölte meg. Az alacsony arányszám úgy gondolom, hogy szintén azt támasztja alá, hogy az internet nem idegenít el, nem személyteleníti el a kapcsolatokat. Sőt, a technika ebből a szempontból egyenesen üdvözítő hatású lehet, hiszen például a csoporttársaimmal, sőt eddig idegen hallgatókkal is remekül tudok együttműködni, egymástól tanulni, anélkül, hogy nap mint nap találkoznánk és egy időben és térben kommunikálnánk. Hogy visszatérjek az írásbeliség és szóbeliség kérdéskörére, a kommunikációnk írásalapú, de remekül működik, így a multimodalitás nem feltétele a személyességnek, de természetesen jó kiegészítője lehetne.

Egy ideig abban a bosszantó tudatban éltem, hogy bizony le vagyok maradva az új, az igazi netgeneráció mögött. Ez a hátrány behozhatatlan, írhatnám, hogy születésem időpontjával determinált. Digitális bevándorlóként tengettem napjaimat és minden elém kerülő gyerekről azt gondoltan, hogy bezzeg ő bizony az internet digitális írástudással rendelkező gyermeke, aki zsigerből mindent tud arról, amit én maximum csak kapisgálok.

Digitális bevándorlók, digitális bennszülöttek?

"Diákjaink „anyanyelvi” szinten beszélik a számítógépek, a videojátékok és az internet digitális nyelvét." - mondta Marc Prensky 2001-ben. A Digitális bennszülöttek, digitális bevándorlók címmel megjelent írásában úgy ír a digitális bennszülöttekről mint egy új fajról, akik hirtelen, a semmiből pottyantak közénk, nem értik a nyelvünket, más az agyuk szerkezete is, más csatornákon keresztül fogják fel és értelmezik a világot. Mi, a digitális bevándorlók pedig nem tehetünk mást, minthogy megváltozunk, próbálunk felzárkózni, leszokni az "akcentusunkról", mert ők biztos, hogy nem fognak a kedvünkért visszafordulni. A cikk alapján homogén, valamiféle digitális génnel rendelkező egyforma fiatalok képe rajzolódott ki a lelki szemeim előtt, akik például mind ilyenek:

Anyanyelven beszélik a digitális nyelvet, de nem tudják a nyelvtant?

Az ERIAL projektben öt amerikai egyetemen kulturális antropológusok vizsgálták a hallgatók keresési szokásait. Arra megállapításra jutottak, hogy a hallgatók nem tudnak hatékonyan keresni, szűkíteni a találatokat, illetve nem használják az olyan speciális adatbázisokat mint a Google Books. A Prensky által megfogalmazott gondolat, miszerint a diákok anyanyelvi szinten beszélik a digitális nyelvet, átfogalmazódott: anyanyelvi szinten beszélik, de nem tudják a nyelvtant.

Mi a helyzet a magyar digitális nemzedékkel? Az ifjúság 2008 kutatás alapján a digitális analfabéták, vagyis az infokommunikációs technológiákhoz hozzá sem férők aránya a 15-29 éves korosztályban 16%, ami talán jó aránynak is mondható. A 16% megoszlása:

• 15-19 évesek 7%-a
• 25-29 évesek 20%-a

• Diplomások 0%-a
• Érettségizettek 9%-a
• Szakmunkások 36%-a
• Alapfokú iskolai végzettségűek 69%-a

• Főváros 11%
• Község 20%

Ebből is látható, hogy a 16%-ból a legnagyobb arányban a az alapfokú iskolai végzettségűek és a szakmunkás végzettségűek azok, akik nem használják a számítógépet, illetve, a főváros és a községekben élő nem hozzáférők arányában is vannak különbségek, ami a digitális esélyegyenlőtlenség problémáját is jelezheti.

Fehér Péter és Hornyák Judit a Tenegen projekt keretében (Netgeneráció 2010) kutatást folytattak a fiatalok számítógép-felhasználói szokásairól. A kutatás keretében több mint 2000 fő 10-24 év közötti fiatal szokásait térképezték fel. A kutatási eredményeik alapján arról számolnak be, hogy a számítógépet használó fiatalok nagy többsége csupán szórakozásra használja: csetelésre 80%, számítógépes játékokra 60%, hálózatos (online) játékokra 35%, képszerkesztésre 47% és weblapszerkesztésre, blogolásra a fiúk 34%-a, lányok 27%-a. "A kutatás egyik legfontosabb megállapítása, hogy a számítógéppel és az interneten töltött idő „hasznosulása” legalábbis megkérdőjelezhető." (Fehér Péter, Hornyák Judit: Egy felmérés tanulságai)

Nagy Réka 2003-ban történt kutatása (Digitális egyenlőtlenségek - mítosz vagy valóság?) érdekes forrás arra, hogy az a terület, amit mi az információs vagy tudástársadalomban a legfontosabbnak tartunk, tehát a klasszikus információszerző, "erőforrásbővítő" (tanulási, ismeretszerzési célok) internetalkalmazás milyen demográfiai és egyéb jellemzőkkel bíró fiatalokra jellemző. Az informatikai tudáson túl, ez lehet az, amit "hasznosult időnek" lehetne nevezni. (Ha nem így van, akkor a tanár úr majd kijavít.) Nagy Réka kutatásából kiderül, hogy ez a fajta felhasználói cél függ leginkább a megkérdezettek iskolai végzettségétől, de nem csak attól, hanem a családjuk iskolai végzettségétől is. A kutatás 2003-ban volt, azóta változhattak a számadatok, talán az arányok is, de egy fontos tanulsága van, amit Csepeli Györgytől idézve így fogalmaznék meg: "Hiába fiatal valaki, ha isten háta mögötti faluban lakik, ha munkanélküliek a szülei, alacsony az iskolai végzettsége, vagy szüleinek az iskolai végzettsége alacsony. Ebben az esetben nem lesz tagja a digitális generációnak. Úgy fog élni mint egy amerikai indián, aki rezervátumban lakik.” (Csepeli György: A jövőbe veszett generáció)

Milyen változást hoz a digitális nemzedék az oktatásban?

Prensky szerint ezeket a fiatalokat már nem lehet úgy tanítani, ahogyan ezt korábban tették. (Remélem csak a fordítás nem volt szerencsés, de ezt javaslatot is olvastam, hogy a Holocaust tanítását olyan szimulációval kellene megoldani, amelyben a tanulók megtapasztalják a táborok borzalmait.) Nem fognak unalmas könyveket elolvasni, sőt, egyáltalán szövegeket sem, multimédia, interakció és hálózati működés kell nekik, gyorsabban szerzik meg az információkat, nem lineárisan tanulnak és még sorolhatnánk: „A digitális bennszülöttek hozzá vannak ahhoz szokva, hogy rendkívül gyorsan kapnak információt. Szeretik a dolgokat párhuzamosan feldolgozni, egyszerre több mindennel foglalkozni. Jobban kedvelik az ábrákat, képeket, mint a szöveget, és nem fordítva. Jobban szeretik a véletlen elérést (mint a hipertext). Hatékonyabbak, ha hálózatban működhetnek. Táptalajuk az azonnali megerősítés és a gyakori jutalmazás. Előnyben részesítik a játékot a ”komoly” munkával szemben.” Az írás elemzi azt is, hogy a tanárok mennyire nem értenek ennek a generációnak az oktatásához, esetleg némi tárgyi tudásuk van, de azt is digitális bennszülötteknek kell lefordítani a többiek számára. "Új, digitális bennszülötteknek való módszertanokat kell kitalálnunk minden tárgyhoz, minden szinten és ehhez tanulóinkat kell segítségül hívnunk." Ezzel szemben a Netgeneráció 2010 kutatás eredményeinek ismertetésében egészen más kép tárul elém, mire is lenne szüksége ennek a nemzedéknek: „A mai gyerekek magukra hagyva, sokszor céltalanul bolyonganak egy olyan világban, amelynek a megismerésére, előnyeinek kihasználására »hozzáértő vezetők«, (akár idősebb/tapasztaltabb kortársak) szakképzett tanárok segítségével sokkal nagyobb esélyük lenne.”

Ahogyan az előadáson is elhangzott, az optimista látásmóddal ellentétben van egy pesszimista nézet is: mindent az utolsó pillanatra hagynak, felületesek mind az olvasásban mind a tanulásban mind pedig az érdeklődésükben, folyamatosan új ingerre van szükségük, türelmetlenek, agresszívek, képtelenek koncentrálni, kritikátlanok, érdektelenek. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy vajon ezt mi okozza, valóban csak ez a nemzedék ilyen vagy pedig csak most figyeltünk fel ezekre a tünetekre. Régóta hallhatjuk, hogy az iskola kiöli a gyerekekből az érdeklődést, nem hagy teret a társas együttműködésre, az oktatás nem veszi figyelembe az egyéni különbségeket. A reformpedagógia neves képviselői (csak néhány példa: Dewey, Helen Pakhurst, Rudolf Steiner) az oktatás problémáit már a 20. század elején felismerték és kidolgozták azokat a módszereket, amelyek figyelembe veszik a tanulók egyéni fejlődési sajátosságait, a társas együttműködés, az aktív, tevékenykedtető tanulás fontosságát. Azt is mondhatnánk, hogy nincs új a Nap alatt, nem biztos, hogy csak az internet és a számítógép tehet arról, hogy hogyan teljesítenek a mai gyerekek az iskolában, így az sem biztos, hogy csak az IKT segíthet a kezelésükben.

Andragógusként mi a dolgom a netgenerációval?

A netfiatalok már a spájzban vannak, nem kell várnunk arra, hogy megérkezzenek a felnőttoktatásba vagy más andragógiai területre. Nincs előnyünk a pedagógusokkal szemben, nem igazán van már időnk felkészülni sem, ezért tartom nagyon hasznosnak és életmentőnek az információtudománnyal, távoktatással és egyéb, az infokommunikációs technológiákkal kapcsolatos kurzusainkat. Az andragógiának is ki kell szolgálnia az új igényeket. Három területen látom az andragógusok szerepét: az egyik a tanártovábbképzés, a második a felzárkóztatás, a harmadik pedig a közművelődés területe.

A tanártovábbképzés nagyon fontos terület, mert sok esetben a felsőoktatás, a tanárképzés nem tud lépést tartani a változásokkal. Én 2005-ben végeztem mérnőktanárként, de sem kooperatív technikákkal sem pedig IKT eszközökkel nem találkoztam a képzésben. Valószínűleg azóta javult a helyzet, vannak jól felkészült egyetemek, de ahogyan a Tanárblog egy írásában is olvasható, valakiknek hidat kell verni az elmélet és a tanárok napi praxisa közé.

A felzárkóztatásban is fontos szerepe van az andragógiának, az iskolarendszerben rosszul teljesítő, alacsony végzettségűek szakmai vagy általános képzése fontos terület. Ilyen kezdeményezésre is van példa, a 2009-ben elindult Digitális Középiskola - az interneten szervezett iskola, amelyet az Apertus Közalapítvány koordinált, dolgozta ki az alternatív kerettantervet, módszereket és az oktatási anyagokat. A hátrányos helyzetű tanulók érettségihez juttatása a célja, az oktatás pedig jelenléti konzultációkkal és e-learning tananyagokkal zajlik, a tanulók munkáját tutorok és mentorok segítik. Sok középiskola élt a lehetőséggel, hogy részt vegyen ebben a programban és évfolyamot indítson ebben a formában, felváltva az esti vagy levelező képzését. A résztvevő tanárokat tanártovábbképzés keretében "képezték" ki a tutori és mentori feladatokra valamint az IKT eszközök használatára.

A felosztásom szerinti harmadik terület minden, ami a művelődés, közművelődés körébe tartozik. A múzeumokban már nem elegendőek az üvegfal mögé rejtett porosodó tárgyak, hanem aktív részvételre csábító programok szükségesek, illetve a számítógép és internet bevonása is elkerülhetetlen. Nagyon jó kezdeményezések vannak, például a Szentendrei skanzen vagy említhetnénk a Terror Házát is, de ide sorolnám a Láthatatlan kiállítást is, ami szintén az aktív részvételre épül, egy órán keresztül mi is teljes sötétségben, vakok segítségével, "tárlatvezetésével" közlekedünk a térben. Az informatika alkalmazására, bevonására a legemlékezetesebb találkozás számomra a lengyelországi, ma múzeumként működő auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor magyar "barakkja". A barakkban a legmodernebb technikával mutatják be a tábort, monitorok, króm, üveg mindenhol, fizikálisan nyomuk sincs az akkori tárgyaknak, mégis hihetetlenül nagy a hatásuk. A magyar barakkban volt a legnagyobb a tolongás, így akár azt is mondhatjuk, ez a fajta "előadásmód" keltette fel leginkább az emberek figyelmét. De említhetnénk az interneten elérhető múzeumokat, a könyvtárak megújuló szerepét, amelyek mind azt bizonyítják, hogy az andragógia felvette a kesztyűt, megkezdte a megújulást.

A cím és a bejegyzés erre reflektál: http://mivanrofibefalaztak.blog.hu/2012/02/21/ertem_en_hogy_villanymotor_de_mi_hajtja

Hogy mi hajtja a villanymotort? Apukám okleveles villamosmérnökként elcsodálkozott volna a kérdésen, de azon még inkább, hogy nem tudom csípőből megmagyarázni az elvet. Neki sajnos már nem tudom ezt a banális kérdést feltenni, így kénytelen voltam az interneten utánajárni. Ez azért annyira nem könnyű, hiszen a mai villanymotorok számos és több évtizedes fejlesztés eredményei, így a legtöbb leírás megértéséhez nincs meg a tudásom, érthetetlenek a számomra. Olyan leírást kellett keresnem, ami az elvet tárja fel, így jutottam el Jedlik Ányos villanydelejes forgonyához (http://www.scitech.mtesz.hu/06jeszenszky/jesz2.htm), illetve a legegyszerűbb villanymotorokat bemutató videóhoz. Eddig tartott az én igényem az általános műveltségemet bővítsem, ahogyan a modell megértéséig tart az internet működésének a megértése iránti igényem is. (Tudom, hogy a blogbejegyzés nem a villanymotorokról szól, de tényleg felkeltette az kíváncsíságomat, bár még most sem értem teljes mélységében, de elhiszem, hogy így működik:)

Tamás blogbejegyzése számomra gondolatébresztő volt és valóban mesterien fogalmazott, olvasmányos az írás. Vajon nekem miért nem okoz fájó hiányt, hogy nem tudom egészen pontosan, hogyan működik az internet? Töredelmesen bevallom, én nem vagyok sem igazi bölcsész sem pedig igazi természettudományos agy (kertészmérnökből lettem mérnöktanár majd leendő andragógus). Inkább józan paraszti ésszel rendelkezem és meglehetősen pragmatista vagyok. Ha ebből indulok ki, akkor számomra éppen elegendő annyit tudni az internetről, amennyit egy laikus fel tud fogni és amennyit kb. 1-2 perces kutatással össze is tudtam szedni az internetről az interneten (azért ezek nem voltak teljesen új dolgok). Ez után megalkottam a magam számára az internet működési modelljét, amely lényegesen egyszerűbb, mint a valóság, de ennyi nekem elég, a segítségével meg tudom magyarázni a magam számára az internetet mint jelenséget. Ha ennél többet szeretnék, az valóban azt jelentené, hogy a mélyebb, fizikai, informatikai, összefüggéseket is meg kellene értenem, amihez nem kevés idő és energia szükségeltetne. De mivel nem gondolkodom jelenleg éles váltásban és nem tervezem, hogy felvételizem a BME-re, és nem is a működés kérdése az izgalmas számomra, így ennél a néhány perces "kutatásnál" számomra ez a kérdés többet nem "érdemelt".

Ha nem a műszaki területek iránti érdeklődésem hiányával vagy a lustaságommal akarom magyarázni, hanem a konstruktivista tanuláselmélet alaptételeivel keresek párhuzamot, számomra a viábilitás a magyarázata annak, hogy miért nem mélyülök el jobban ebben a témában: "Egy új ismeret az egyén szempontjából viábilis, ha neki megfelel, ha segíti céljai elérését." (F. Szakos Éva: Új paradigma a felnőttoktatás elméletében?) A céljaim elérését, nevezetesen azt, hogy használni tudjam az internet adta lehetőségeket a munkámban és a magánéletemben egyaránt, nem szolgálja az az ismeret, hogy hogyan működik teljes tudományos mélységében az internet. Legalább is a jelenlegi tudásom és meggyőződésem szerint nem. Az én számomra az internettel kapcsolatban nem a bitek és bytok az izgalmasak és nem is a mikrohullámú adatátviteli technika szépségei, hanem azok az információk, amelyek a számítógépemen és a monitorom keresztül az én tapasztalati és elméleti tudásomat növelik vagy új eszközöket, módszereket adnak a kezembe, hogy e-learning területen dolgozva tananyagfejlesztőként és képzőként is hatékonyabb, eredményesebb legyek.

Tamás példáját pedig a tanár és az aktív tábla kapcsolatáról egy kicsit cinikusnak éreztem. Véleményem szerint, ahhoz, hogy valaki használni tudja a táblát, nem a fizika törvényeinek, a működés elvének az ismerete a fontos. Ez számomra olyan mintha valakinek úszástanítás keretében megtanítanánk a felületi feszültséggel, a közegellenállással kapcsolatos fizikai törvényeket majd belöknénk egy medencébe. Jó eséllyel meg fog fulladni. Egy tanárnak véleményem szerint azt kell tudnia az aktív tábláról, hogy hogyan kell kezelnie - ez a kisebbik, technikai feladat, és azt kell tudnia, hogy hogyan használja úgy (módszertan, didaktika), hogy azzal a kitűzött tanulási/tanítási célokat elérje. Még akár azt is tudhatja, hogy hogyan fejleszthet aktív tábla tananyagot. Az aktív táblák ügye szerintem amúgy is érzékeny terület, pályázatok keretében nagyon sok iskola hozzájutott, de ez az igény benyomásaim szerint nem abból táplálkozott, hogy a tanárok kényszerítették az iskola igazgatóját, hogy szerezzen be aktív táblát mert ők a továbbiakban ezzel szeretnék újabb színekkel bővíteni módszertani palettájukat, hanem néhány esetben csak egy kínálkozó lehetőséget ragadtak meg valamilyen más fejlesztés megvalósítására. Ha ezt csak úgy lehetett, hogy egy aktív táblát is kell majd tárolni a szertárban, akkor vállalták a jó ügy érdekében ezt az áldozatot. De ezzel nem akarom védeni a tanárokat, igenis, szükség van aktív táblára és az azt hatékonyan használni tudó tanárokra, de előbb azt az igényt, belső késztetést kell megteremteni, ami arra motiválja a tanárokat, hogy használják, szánják rá az időt a megismerésre.

Tamásnak hihetetlenül hálás vagyok, hogy elindított bennem egy gondolkodási folyamatot, illetve így kipróbáltam még az éles "bevetés" előtt a blogolást. Az az érzésem, hogy ez számomra nagyon nehéz műfaj lesz, aminek egyik összetevője az, hogy alapvetően introvertált típus vagyok, így a publikusság számomra eléggé húsbavágó probléma. (Azt viszont fontosnak tartom, hogy vágjatok majd a húsomba, ne kíméljetek:-))