weszelyorsolya

Sajnos csak most tudtam megírni a bejegyzésemet, így elnézést kérek, ha már lerágott csontokkal foglalkozom, de szokásomhoz híven, nem olvastam a bejegyzéseket, de bevallom néhány kommentet igen, így tudom, hogy elég nagy vitákat és érzelmeket generált a téma. Az előadást hallgatva az az érzésem támadt, hogy nem árt átgondolnunk a saját „toleránsságunkat”, vajon azok vagyunk-e valójában, illetve jól vagyunk-e azok. A fogyatékos emberekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk egyrészt homogén csoportnak tekinteni őket, másrészt úgy gondolni, hogy tudjuk, hogy nekik mi a legjobb, mert esetleg saját magunkból indulunk ki (ami már ott tévedés, hogy senki nem tudja reálisan egy másik ember helyzetébe képzelni magát) és valamilyen paternalista szemlélet alapján szentimentális elképzeléseink, érzéseink vannak, vagy arra gondolunk naivan, hogy ők bizony ezt vagy azt biztosan nem tudják véghezvinni. Az együttélés, együttműködés normáinak a kialakulását, természetessé válását nagyon megkönnyítené az integrált iskolai oktatás/nevelés is, hogy „éppen jó” legyen a szemléletünk. Az előadás talán a legfontosabb üzenete az volt a számomra, hogy mindig az egyéni szükséglet a döntő és nem szabad senki helyett dönteni.

Az előadás és a téma hiánypótló volt a számomra, ezzel a témával ilyen mélységben még nem találkoztam, különösen érdekes volt az IKT felőli megközelítés. Az 5. témahéten szintén érintettük a digitális esélyegyenlőtlenség kérdését, amikor arról is szó volt, hogy az esélyegyenlőtlenség az egyén és a közösség vesztesége is. Ez Virányi Anita által ajánlott Mosolyka blogja kapcsán jutott eszembe, ha nem ír Mosolyka blogot, akkor nem ismerjük meg a napi gondjait, örömeit, amitől más szemmel nézzük ezentúl a metróhoz vezető lépcsőket, az aluljárót vagy rájöhetünk, hogy kerekesszékkel is lehet szórakozni. Az IKT ilyen értelemben is hozzájárulhat a digitális esélyegyenlőség lehetőségével az offline életbeli esélyegyenlőség elősegítéséhez is.

Sokszor szerintem azért is vagyunk bizonytalanok, mert nem is tudjuk, hogyan is segítsünk, így inkább nem segítünk: majd valaki más, aki tudja, hogyan kell „szakszerűen” csinálni, semmiképpen nem akarunk ártani, megbántani, hiszen van olyan jószándék, ami többet árt mint használ. Ilyen gyakori segítségadási szituáció lehet például egy vak embernek segíteni átmenni az úton. Pedig csak egyszerűen meg kellene kérdezni, hogy segítsünk-e és hogyan, de a 21. században az internet segítségével előre is felkészülhetünk, például innen.

Az előadás közben még az az élmény jutott eszembe, ami a Láthatatlan kiállításhoz fűzödik. (Aki még esetleg nem volt, érdemes megtapasztalnia.) A kiállítás látogatói egy teljesen tökéletesen sötét helyiségben vesznek részt egy „túrán”, a vezetők pedig vak emberek, a túra útvonalai pedig a mindennapi élet helyszínén vezetnek keresztül. Az élmény is izgalmas (van, akinek félelmetes): megtapasztaljuk, hogy milyen amikor a szemünket nem tudjuk használni, nincs térérzékelésünk (irányokról, a helyiségek nagyságáról). Ebben a környezetben mintha megfordult volna a világ, „látóként” én voltam az, aki segítségre szorult (a „fogyatékos” ember), a vak vezetőink pedig amellett, hogy mindenkit név szerint megismertek, tudták, hogy a térben melyik látogató hol tartózkodik, ki maradt le, segítettek. Azt gondolom, hogy a fogyatékosság mint olyan nézőpont és a környezeti feltételek kérdése is. A környezet pedig szerencsére átalakítható, változtatható, testre szabható. (Mire is jó a technikai fejlődés?) Ha adaptív a környezet, akkor bizonyos esetekben nem is kell beszélnünk fogyatékosságról, hiszen például a távmunkában mindegy, hogy ki milyen székben ül a számítógép előtt.

Akadálymentesítés és univerzális tervezés

A fentiek miatt is volt nagyon érdekes a számomra az akadálymentesítés és az univerzális tervezés kérdése. Mindkettő fontos a maga a nemében, de az univerzális tervezés célkitűzése, miszerint olyan megoldások szükségesek, amelyek a lehető legszélesebb réteg számára adaptivitás nélkül alkalmazhatóak, számomra az integráció szellemiségét képviseli – „Design for All”. Az elhangzott példa szerint nem kell lépcsőt tervezni egy új épülethez, hiszen a rámpán mindenki fel tud menni. Nem egy külön feladat, hogy megoldjuk például a kerekesszékes emberek közlekedését, hanem olyan megoldásokat tervezünk, ami mindenki számára megfelelő. Erre negatív példát a saját lakóhelyemen is könnyen találok: néhány éve a vecsési vasútállomás átépítésekor (európai uniós forrásból) készítettek a lépcső mellé egy felvonót, de ezt egy kerekesszékes ember csak akkor tudja használni, ha szól az állomás dolgozóinak, hogy indítsák el, mert egyébként le van zárva. (De gondolom, a munka befejezésekor ki lett pipálva az akadálymentesség megvalósulása.) Tehát, hiába van egy eszköz, ha segítség nélkül nem tudja használni, aki számára készítették, nem teszi lehetővé az önálló közlekedést - persze a semminél ez is több. Úgy gondolom, hogy éppen ezért fontos a szemléletmód, hiszen adva volt egy átépítési feladat, volt rá pénz, már csak a megfelelő szemlélet hiányzott, hogy esetleg olyan megoldás szülessen, ami mindenki számára egyaránt megfelelő.

Universal Design for Learning

Szintén hiánypótló volt a számomra az univerzális tervezés oktatásban megjelenő szemlélete, az UDL – Universal Design for Learning, amiről, bevallom most hallottam először. Az előadás során konkrét példa is előkerült, a CAST, amely egy nonprofit kutatási és fejlesztési szervezet, a célja, hogy mindenki számára kiterjessze a tanulási lehetőségeket. A CAST szándékai szerint olyan tanulástervezési módszereket és eszközöket adnak a tanárok kezébe, amelyekkel mind a jelenléti, mind a távoktatás és a blended képzés is megvalósítható. A CAST honlapján érdekes és hasznos információkat kaphatunk a szemléletről, módszerekről, elvi alapokról, sőt online tanulás segítségével mi magunk is elsajátíthatjuk ezeket. Azt gondolom, hogy ez nagyon izgalmas kezdeményezés (1984-ben kezdték!), de sajnos nem találtam első körben olyan adatot, hogy Magyarországon foglalkozna-e vele valaki. A másik, ami kérdés maradt bennem, hogy pontosan melyik célcsoport hogyan, melyik vetületét tudja használni a „könyveknek”, ennek még utána kell néznem, egyelőre magával ragadott az egyszerűen használható szerkesztő eszköz (tanárok is könnyen elsajátíthatják a szerkesztést) és a honlapon található rengeteg információ.

Az CAST UDL szerkesztőben regisztráció után elkészíthetjük a teljes tananyagot - a mintaanyagokat regisztráció nélkül is meg lehet tekinteni - különböző oldalelrendezésekből válogathatunk (képpel, kép nélkül, hol jelenjen meg a kép), feltölthetjük a saját magunk készítette hangfájlt (A hangfelvételt akár a Windows hangrögzítő eszközzel is el lehet készíteni, csak egy mikrofon kell hozzá, majd mp3-ba konvertálni például a Format Factoryval) és kiválaszthatjuk azokat a kedves ki figurákat (coach-okat), amelyek mellett a tanulási folyamat segítésére különböző instrukciókkal, javaslatokkal helyezhetünk el, illetve feladatokat is kapcsolhatunk az oldalakhoz. A szerkesztő tartalmaz beépített szövegfelolvasó rendszert, ami magyarul sajnos nem elérhető, így a magyarul beírt szövegeket is angolul olvassa fel (emiatt jelenleg nem igazán használható a számunkra).

A technikai eszköznél talán fontosabb a fejlesztés módszertanának elsajátítása, ez azonban egy nagyobb feladat, amelyre a jelenlegi szűkös határidők miatt nem vállalkoztam, viszont nagyon érdekel a téma, azt gondolom, hogy egyrészt az e-learning másrészt pedig a felnőttképzés egyik fontos területét képviseli, ez a szemlélet és technika a felnőttképzésben is nagyon hasznos és használható lenne, megéri vele foglalkozni a későbbiekben is.

Integrált felnőttképzés?

Az elmúlt hónapokban több FAT akkreditált képzési programmal is találkoztam, az akkreditációs adatlap (I. adatlap) 8. pontja: „A képzés fogyatékkal élők, vagy hátrányos helyzetűek számára is elérhető, a speciális képzési igények figyelembevétele az alábbiak szerinti:” (Az Önálló életvitel című oldal kerülendőnek tartja a fogyatékkal élő kifejezést…egyébként számomra nagyon hasznos volt ez a kifejezésgyűjtemény, igyekeztem  ez alapján "nyelvi lektorálni" a bejegyzésemet) szól a speciális képzési igények figyelembe vételéről. Az a tapasztalatom, hogy mozgáskorlátozott résztvevők számára akadálymentesített helyszín biztosítása az egyik általánosan megjelölt, a másik pedig a gyengénlátó résztvevők részére készülő tananyag (nagyobb betűkkel nyomtatva). Vajon ez elég-e és tényleg tudják biztosítani az intézmények, ha van ilyen jelentkezőjük? Érdemes lenne vizsgálni, hogy hány fogyatékos személy jelentkezett felnőttképzési szolgáltatásra (olyanra, amit nem kifejezetten fogyatékos résztvevők számára hirdettek). Érdekes lenne megtudni azt is, hogy vajon vannak-e olyan minimális követelmények az akkreditált programokkal kapcsolatban, amelyek kötelezőek, de jelenleg az az információm, hogy nincsenek, úgy határozza meg egy intézmény, ahogyan akarja, hogy milyen speciális csoportoknak biztosít hozzáférést a képzéséhez.

Beszélgettem néhány felnőttképzési szakértővel, megpróbáltam megtudni, hogy ők milyen információval rendelkeznek, mennyire jellemző az integráció megvalósítása a felnőttképzéseken. Arról számoltak be, hogy ők maguk is indítottak már (civil-egyházi szféra) olyan képzéseket, amelyek fogyatékos embereknek szóltak, „integráltan”, mert voltak gyengénlátó, vak, siket, mozgáskorlátozott résztvevők is képzésen (szerintem ez az igazi nehéz helyzet, hiszen nagyon nagy mértékben eltérőek az igényeik), illetve elmondták, hogy például siket résztvevőket minden további előkészület nélkül tudnak fogadni – ha tud magával jelnyelvi tolmácsot hozni, a mozgássérült résztvevőknek akadálymentesített környezetet is tudnak biztosítani. Volt tapasztalatuk gyengénlátó és vak tanulókkal is, de talán itt akadt a legtöbb problémájuk módszertanilag a saját eszköztárukat tekintve.

Ide kapcsolnám az előadás során a tanárszerepnél elhangzott kérdést, hogy vajon mi a fontosabb a speciális tudás vagy az elfogadó attitűd. A követező dián ott is volt a válasz, ami egy tanárjelöltet biztosan megörvendeztet, mert a speciális tudásra ott van mellette a gyógypedagógus, van akivel együtt tud működni. De vajon mit tehet például egy felnőttképző intézményben oktató andragógus tanár? A felnőttképző intézményekben általában nincs gyógypedagógus, így ahhoz, hogy fogyatékos felnőtt tanulót is tudjanak fogadni egy képzésre milyen megoldásban, segítségben gondolkodhatnak, kihez fordulhatnak? Hol és hogyan tudják a tanulás univerzális tervezését akár a tananyagfejlesztés, akár a speciális módszerek területén elsajátítani, alkalmazni? Vannak ilyen módszertani központok? (Ezek igazi kérdések, ha valaki tud rá válaszolni, szívesen fogadom.)

Akadálymentesítés

Az IKT szempontjából másik fontos szempont a weblapok akadálymentesítése. A weboldalak akadálymentesítéséhez a Web Akadálymentesítési Útmutató 2.0 ad iránymutatást. Az akadálymentességnek 4 alapelve van:

1. Észlelhetőség
2. Működtethető
3. Érthetőség
4. Robosztusság

Minden alapelv irányelvekből áll, amelyekhez tesztelhető teljesítési feltételek tartoznak. A weblapok minősítésében három megfelelőségi szint van, az A, AA és az AAA szintek, az A a legalacsonyabb. Az akadálymentesítés nem csak a fogyatékos személyek számára könnyíti meg a hozzáférést, hanem a technológiailag akadályozottak (például gyenge hardver) és a speciális célcsoportok számára is (például idősek, gyerekek). Az útmutató pedig nem csak általánosságokban fogalmaz meg elveket, hanem konkrét módszereket is megad, amiket követve és alkalmazva nagyobb lesz az esély arra, hogy egy-egy weblap tartalma a lehető legszélesebb körben elérhetővé váljon.

Nagyon köszönöm a témát, de azt sajnálom, hogy erre az utolsó témahéten került sor, és azt is, hogy későn kapcsolódom be a csoport beszélgetésébe, pedig talán még nem volt olyan téma, ami ekkora "forgalmat" generált volna, amiből látszik, hogy mindenki fontosnak tartja.

Amikor elkezdtem a kurzust nagy várakozás volt bennem, aztán hirtelen mélyponton találta magát a Hype-görbém, majd újra felszárnyalt. Ennek a bejegyzésnek elméletileg a nyílt oktatási rendszerekről és/vagy a konnektivista kurzus kutatási eredményeinek reflexiójáról kellene szólnia. De ahogyan többen is megjegyezték, ez a téma mintha még az előző témahét folytatása lenne, mintha a konnektivizmus két témahetet is felölelt volna. Egy kicsit el is fáradtunk benne, nem csak a témában, hanem az egész kurzusban. Viszont, hiába van még egy témahét hátra egy nagyon izgalmasnak ígérkező témával, mégis azt érzem, hogy érdemes most visszatekintenem az elmúlt időszakra, mintegy lezárva a kurzust.

Egy konnektivista evolúciója

A kezdetekben számoltam a kommentjeimet és a twittjeimet. Papíron, strigulázva, 28-nál nem azért álltam meg, mert nem akartam volna túlteljesíteni, hanem azért, mert a 28-at is kínkeservvel tudtam teljesíteni. Új helyzet, nagy kihívás, hogy félig vagy teljesen ismeretlen emberekkel „beszélgessek”, véleményt mondjak: az írott szövegben vannak félreértési lehetőségek, nincs metakommunikáció, szemkontaktus, és sokszor még magam elé sem tudom képzelni a másikat, mert nem ismerem személyesen. Ha kommenteltem, azt a blogbejegyzésekben tettem, egyrészt, hogy meglegyen a tematikus összefüggés, másrészt pedig azt személyesnek éreztem, mintha csak egy-egy emberrel beszélgetnék, míg a Facebook csoportban csak az első egy-két komment szólt a bejegyzésről, utána önálló életet élt a téma, nehéz lett volna bekapcsolódnom. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha belekotyognék egy társalgásba.

Ezen a témahéten már nem számoltam a kommenteket és a Facebook csoportban kommenteltem. Vajon minek köszönhető ez a fordulat? Azért meg megismertem a 9 hét alatt a csoportot? Vagy a téma izgalmassága okozta? Vagy nem érzem már a követelmények nyomását, így érvényre jut az önkifejezés?

A Like gombot is sokkal bátrabban használom, az elején nagyon szigorúan csak azt lájkoltam, ami valóban megérintett, kiemelkedő volt, de időközben rájöttem, hogy a Like gombnak a bíztatás, egyetértés, respektálás, sőt non-verbális, szinte metakommunikatív funkciója is van, és nekem is milyen jól esik, ha kapok belőle, így bátrabban nyomogatom, szórom a jó érzéseket. Természetesen ez azért nem csap át abba, hogy mindent és mindenkit lájkolok, de a kritikus nézőpontom már nem uralkodó. Sőt, más felületeken, például a Twitteren vagy a levelezésben hiányolom is egy ideje ezt a lehetőséget.

A Twitterhasználatom is sokat fejlődött az utóbbi egy hétben, már kétoldalú kommunikációs felületnek tekintem, nem pedig csak egy felületnek, ahol kiszórhatom linkek formájában azokat az információkat, amiket érdekesnek találok. Természetesen a csiripelő funkciónak tudatában vagyok, de milyen jó, ha sok madár válaszolgat egymásnak, nem csak magának énekel mindegyik.

Tudásmegosztás fronton is sokat fejlődtem, például a kapcsolódó, más kurzusban készült anyagaimat, Delicious linkeket is közzé teszem a bejegyzéseimben. Sőt, készítettem egy Ustream tutorialt a csoporttársaknak, amit a Youtube-ra töltöttem fel, először azt az opciót kattintottam be, hogy csak a linkkel rendelkezők láthatják, de aztán átgondoltam: miért ne osszam meg a „nagyvilággal”, hátha másnak is érdekes lehet, hátha értékes? Így reggel átkattintottam a kereshetőségre. (A Creative Commons licensz természetes volt már az elején is.) Tudom, hogy kis lépés ez az emberiségnek, de nekem nagy lépés volt.

Bejegyzések írása erre a témahétre lett könnyebb, most is azt írom, ami a téma kapcsán eszembe jut. Azt viszont nem tartom saját magam esetében nagy tanulásnak, ha mindig ezt tettem volna, egy egyetemi kurzusblog esetén fontos a szakmaiság, a szakirodalom behozása, a kutatások eredményeire való támaszkodás, természetesen saját szakmai és személyes véleménnyel megtűzdelve. A jó arányt kell eltalálni, de ahogyan Ollé tanár úr egy bejegyzésében fogalmazott, a blog nehéz műfaj.

Azt gondolom, hogy sokat léptem előre a „megwebkettesedésben” az első bejegyzésem óta, de azt majd az idő dönti el, hogy ezt a Konnekt csoport után is megmarad-e. Az első bejegyzésem végén is ezt írtam, most azonban úgy érzem, hogy igen, valamilyen irányú-mértékű attitűdváltozás történt.

Hogy igazi visszatekintő 2. bejegyzés kerekedjen belőle, összefoglalom, hogy az általam felvetett kérdésekre, problémákra milyen válaszokat hozott számomra az elmúlt hét, hogyan inspiráltak a többiek.

Hallgató inspirátor szerepben: Arra a kérdésemre, hogy vajon hallgató alkalmas lehet-e az inspirátori szerepre, konkrét válaszok is születtek. A válaszok egy része alátámasztja az én félelmeimet, hogy nagyon mélyvíz ez a szerep egy hallgatónak. Egyrészt az egyidejű kurzusteljesítés miatt, másrészt pedig olyan kompetenciák szükségesek hozzá, amelyekkel nem biztos, hogy rendelkezik. A facilitátori-reflektív szerepkörben én azt is fontosnak tartom, hogy meg tudja teremteni az inspirátor azt a „biztonságos” légkört, ami nélkül például a tréningek sem tudnak működni. Ez a feladat itt duplán nehéz a formális oktatási keret és az elektronikus kapcsolattartás miatt.

Jelentkezés az inspirátori szerepre: Többen osztották a véleményemet, kiemelve, hogy nem is voltunk tisztában, hogy mi is valójában a feladat. Már az is nagy kihívás lett volna, hogy ha csak az összefoglalókat kell elkészíteni, de inspirálni még inkább nehéz (hogyan, mi a technikája, tudok-e eleget hozzá, lesz-e időm-erőm végig). Előjött egy érdekes kérdés, hogy résztvevőként sem igazán tudtuk mi vár ránk, mégis jelentkeztünk, akkor inspirátornak miért nem? Azt gondolom, hogy ha résztvevőként szép, csendben lemorzsolódom, az főként az én ügyem (a csoportban is kevesebben lesznek, de azért mint „node” nem lenne végzetes a hálózatra nézve). Viszont ha inspirátor vagyok, akkor „hub” vagyok, ha kiesek, akkor a skálafüggetlen rendszerek sajátossága miatt az nagyobb csapás a hálózatnak, több „hub” kiesése már a rendszer működését veszélyezteti. Más a felelősségi szint, más a megítélése a nem-teljesítésnek.

Kérdőívek tapasztalatai: Egy tényezőt emelnék ki, a „68% szerint nehezebben teljesíthető a kurzus mint a vizsga;”. Izgalmas kérdésnek bizonyult, hogy milyen adatok alapján jött ki a 68%. Vajon a csoporttagokból, akik elkezdték a kurzust, vagy benne vannak a megfigyelők is, vagy esetleg azok is, akik nem is kezdték el? (Több kérdőív-verzió is volt.) Érdekes felfedezés volt, hogy a beszélgetőtársaim közül többen azt gondolják, hogy a vizsga a nehezebb, mert nehezebb tételekből vizsgázni, illetve a tételből vizsgázáshoz magolni kell. Ebben nem értettem egyet, de átgondolva, valóban a legtöbb vizsga a reproduktív tananyag-visszaadásról szól, viszont az, hogy egy ismeretanyagot valaki „lélek” és értelem nélkül megtanul, annak valóban nincs értelme. Itt is behoznám az egyéni különbségeket, lehet úgy is vizsgára tanulni (én is megtettem párszor), hogy bízunk a szerencsés kezünkben, hogy jó tételt húzunk ki és lehet úgy blogot írni, hogy nem teszünk hozzá semmi pluszt sem személyességben, sem ismeretanyagban. A követelményeket mindkét szituációban tudjuk teljesíteni, azonban, hogy mennyit tanultunk a folyamat során az már kérdéses. Egy kedves csoporttársam, Bodó Peti arra hívta a figyelmet, hogy személye válogatja kinek melyik teljesítési forma a könnyebb, az egyéni felkészülés vagy pedig a kommunikáción alapuló tanulás. Ebben maximálisan egyet tudok vele érteni. Valóban, én jobban szeretem az egyéni felkészülést, így talán ezért tűnt nehezebbnek a gyakorlati teljesítés.

A tudás kapcsán is megindult a vita, hogy vajon ki fog többet tudni a kurzus anyagából, aki gyakorlati teljesítést választotta vagy aki elmegy vizsgázni. Azt gondolom, hogy ha eltekintünk a fenti szélsőségektől, vagy egy ideális esetet veszünk, akkor úgy fogalmaznám meg, hogy más típusú tudásunk lesz nekünk mint a vizsgázóknak. Valamiféle gyakorlati tudást szereztünk a konnektivizmusról, de ez csak egy része a kurzusnak (egy tétel a témalistában), illetve a saját tapasztalatnak meg van az a veszélye, hogy beszűkítheti a látókört. Szerintem a fő különbség az, hogy a vizsgára készülők nagyjából homogén tudást szereznek az egyes témakörökben, a gyakorlati teljesítéssel pedig egyénenként egy-egy témakörön belül is eltérő mélységű a tudás (melyik részével foglalkoztunk a témának), illetve a résztvevők között is eltérő, éppen a témaspecializáció lehetősége miatt. Hogy melyik a hasznosabb, nem tudom: rálátás témák sokaságára vagy pedig elmélyülés egy-egy témában. Az az egy biztos, hogy mindenki kemény munkával jutott vagy jut majd hozzá.

Visszakanyarodva a kedvenc témámhoz a közös dokumentumhoz, ami valóban egy megfoghatatlan feladat, hiszen minden követelmény számszerűsítve van, de a dokumentum így jelenik meg a követelménylistában „részvétel a közös záródokumentum szerkesztésében” – ebből sem az új tudás, sem pedig az nincs specifikálva, hogy milyen mértékűnek kell lennie az elfogadható részvételnek, hány karakter, vagy minden témához kapcsolódóan kell-e írni valamit, így ez sem vezet nyomra.

A közös új tudást tartalmazó dokumentumra kezdetben kezdetben úgy gondoltam, hogy majd szerkesztünk egy nagy közös jegyzetet (újról meg közösről, tudásról szó sem volt). Később elbizonytalanodtam, hiszen senki nem válaszolt érdemben a facebookos felvetéseimre, hogy mi legyen: ha nem értek valamivel egyet, most vélemény vagy ismeretközpontú legyen-e, hogyan jussunk konszenzusra. Aztán a konnektivizmus témahéten változott a gondolkodásom a közös tudásról. Egyrészt Kulcsár Zsolt htk01 kurzus közös e-book instrukciói gondolkodtattak el, nyoma sem volt a konszenzusnak (mindenki tegye be, amit ő fontosnak tart, lehet E/1-ben fogalmazni, mert amit az a személy tapasztalt, az a csoporté is) – az igazat megvallva nem tudtam vele először mit kezdeni, azt gondoltam, hogy ez csak valamilyen feladatbeli különbség,az informális tanulás miatti könnyítés. De aztán utánaolvastam, és a közös tudásról szóló elméletek, de főként és Downes és Siemes gondolatai elvittek egy egészen más megközelítési irányba. Ahol a csoport tudása nem valamilyen konszenzus, olyan tudás, amelyet mindenki magáénak mond, hanem az a közös tudás, amit egy csoporttag behoz a csoportba. Nem kell vele egyet érteni, elfogadni, a tudás az, hogy tudunk erről a véleményről, gondolatról (megkockáztatom, hogy akár szakirodalomból táplálkozó ismeretről, amit az illető átgondolt, új megvilágításba helyezett). A konnektivizmus nem egy módszer arra, hogy valamit könnyebben elsajátítsunk, hanem egy tanulási mód, egy szemléletmód is, ami segít a jelenlegi információözönben eligazodni, a kapcsolódásokat megtalálni, szelektálni.

Ebből a megvilágításból szerintem a közös dokumentumban lévő közös új tudás az, amit az egyes csoporttársak oda bevittek. Nem is lehet másként szerintem, praktikus okokból sem. Már 20 embernél is nehéz a konszenzus kialakítása, lehet, hogy valaki felvállalja, hogy menedzseli, csinálja, esetleg még néhányan beszállnak, de az ember nem törölgeti ki vagy írja át mások írásait csak úgy, ha meg üzengetünk egymásnak, akkor végeérhetetlen lesz a folyamat. Képzeljük el 50-60 embernél, milyen módszerrel lehetne konszenzust teremteni? Megoldási javaslat volt, hogy osszuk magunkat kisebb csoportokra, mindegyik vállaljon fel egy részt. Ez jó módszer lenne, ha jegyzetet készítenénk, de itt mi történik, ha én egy másik csoport munkájához is hozzászólnék? Elrontanám a tartalom struktúráját? Mennyire lenne közös? Az is előkerült, hogy beszéljünk meg egy időpontot és mindenki egyszerre foglalkozzon a dokumentummal, vagy legyen megbeszélés a Second Life-ban. Azt gondolom, hogy nem véletlenül nem tudunk jó praktikus megoldást találni, amíg abból indulunk ki, hogy konszenzusra kell törekedni. Érdemes elolvasni Bessenyei István és Szirbik Gabriella írását, ha valaki úgy el akar bizonytalanodni mint én.

Ezzel zárom a konnektivizmust körbejáró 4. bejegyzésemet. Van még mit elmélkednem az elven, elméleti alapvetéseken, gyakorlati megvalósításon, alkalmazhatóságon, ezért kicsit sajnálom, hogy elfáradtam és ezt a témát nem tudom úgy lezárni, amilyen alaposan, több szemszögből megvizsgálva jó lett volna.

A Távoktatás és e-learning kurzus Tanulói szerep és tanulási stratégia távoktatási környezetben témájához kapcsolódóan 3-6 fős csoportokban dolgoztunk, a mi csoportunk a korábbi párok részvételével jött létre. A feladat során a csoportok hat témakörből választhattak, a hat témakör egy komplex tanulási módszertani útmutató egy-egy fejezetét jelentette.  A csoportunk a Technikai segédlet kidolgozását választotta.  A feladat szövegét a Second Life-ban a megszokott helyen, az 530-as teremben hallgattuk meg.

A technikai útmutatónak távoktatási környezetben fontos a szerepe. A célcsoport, a tananyagot tanulók számára sok esetben nehéz feladat az alkalmazandó technikai eszközök használatának elsajátítása. A technikai segédlet praktikus tanácsokkal, javaslatokkal előzi meg a kezdeti lemorzsolódást, elősegíti, megkönnyíti a távoktatási informatikai környezetbe való belépést, annak használatát. A munkám során többféle technikai segédlettel találkoztam, az írott anyag mellett hasznos, ha képpel, ábrával is bemutatjuk a technikai eszközök használatát, illetve talán a legnagyobb segítség, ha szoftveranimációkat készítünk hozzá. Ilyen szoftveranimációkat magam is készítettem már oktatási keretrendszerekhez, például ILIAS-hoz, ITAK-hoz.

A mi távoktatási kurzusunkban talán a legnyobb kihívást a Second Life használata jelentette, ezért választottuk, hogy kreatív megoldásként egy már rendelkezésre álló szoftveranimációt javaslunk technikai segédlet gyanánt. Az animáció előnye az is, hogy bemutatja az SL grafikus felületét, ezáltal kedvet csinál a Second Life használatához, hiszen sokszor a motiváción, attitűdön múlik legtöbb a tanulás sikeres megkezdéséhez, az eszközök használatához.

A Távoktatás és e-learning kurzus Motiválás, aktivizálás, megerősítés témakörében hat fős csoportban dolgoztunk, a mi hat fős csoportunk három párból alakult, úgy tűnik, hogy a páros feladatokban összeszoktak a párok az esetünkben. A feladat rövid megfogalmazása a következő volt:

 "A feladat a következő: képzeljék el, hogy egy cég vezetősége lehetőséget ad arra, hogy oktatási menedzserként bemutassák egy távoktatási kurzus és agy konnektivista kurzus közötti különbséget, mert a cég döntéshelyzetben van, hogy a belső képzésében melyiket válassza. (Valamelyiket biztosan fogja) A két képzési formában az összehasonlítást az oktatási folyamatban jellemző motiválás, aktivizálás és megerősítés hármas egysége, illetve a folyamatra jellemző tevékenységelemek, feladatrendszerek alapján, ezek bemutatásával kell elvégezni. Ne feledjék, hogy a közösen szerkesztett prezentációval legfeljebb 15-20 percük lesz a bemutatóra és a megbeszélésre, vagyis rövid, de érdemi összehasonlítást bemutató prezentációt érdemes szerkeszteni."

A távoktatás (azon belül is az e-learning) nagy népszerűségnek örvend a vállalati, piaci szervezeteknél, illetve mostanában találkozom egyházi és civil körökben is ilyen jellegű tananyag-fejlesztési igénnyel. A konnektivista tanulás az e-learninggel szemben lépéshátrányban van, kevésbé ismert képzési forma, azonban éppen ezért fontos, hogy andragógusként tisztában legyünk az alkalmazási területeivel, előnyeivel, hátrányaival. (A témához kapcsolódik Az Információtudomány és média a 21. század elején című kurzusban készített blogbejegyzésem, amelyben szintén a nem-formális és az informális képzési területeken való alkalmazhatóságát igyekeztem körbejárni.) A feladat szerint megadott szempontok alapján készítettük el a táblázatos formában az összehasonlítást, illetve kiegészítettük mind a konnektivista tanulásra mind pedig a távoktatási kurzusokra a megadott szempontokon túlmutató érveinket is. Az elkészített feladat prezentációs formában itt látható:

Egy rendkívül sok érzelmet is generáló előadást hallhattam Szandrától. Nem a nyílt oktatás és a különböző intézmények váltották ki az érzelmeket, hanem a saját konnektivista kurzusunkról szóló második rész. Fehér Péter meg is fogalmazott egy kritikát a Facebook csoportban, amivel én, ha objektíven nézem az inspirátor munkáját, akkor egyet is tudok érteni. Ha viszont azt nézem, hogy az inspirátorunk jelen esetben egy hallgató volt, aki közben gondolom a szakdolgozatát is írta és az egyéb egyetemi kötelezettségeinek is próbált eleget tenni, akkor sokkal elnézőbb vagyok, még ha az én bőrömre is ment ki a „lemorzsolódása”. Végül is megoldottuk inspirátor nélkül is a feladatot (9. témahéten vagyunk, remélem nem iszom a előre a medve bőrére ezzel a kijelentéssel), viszont nem tudjuk, hogy milyen lett volna inspirátorral, mennyivel könnyebb vagy hatékonyabb, kisebb lett volna-e a lemorzsolódás.

Ami viszont kérdéseket vet fel bennem, hogy vajon egy hallgató alkalmas-e az inspirátori szerepre. Kulcsár Zsolt egy blogbejegyzésében két inspirátoros működést ír le, amelyben így jellemzi az inspirátorokat: „A témavezető inspirátorhoz mélyen kell ismerned a célterületet, és nem árt, ha a szakmában is letettél már valamit az asztalra. Szóval fontos, hogy a résztvevők számára hiteles légy abban, amit közvetíteni szeretnél feléjük. A reflektív szerepkörhöz inkább sokoldalúság kell, nem árt egy kis humorérzék, és fogékonyság a téma iránt. Fontos, hogy az inspirátor társaddal összhangban legyetek.”

Ha az inspirátorra mint témavezetőre, a téma szakértőjére gondolok, akkor szerintem nem. Egy hallgató általában nem rendelkezik olyan mértékű szakértelemmel, tudással a témában, hogy a többi hallgató elfogadja mint „szellemi vezetőt”, aki a „hatásokat szórja”, segít a „sárga köves úton” haladni. A reflektív szerepkört inkább el tudom képzelni, de véleményem szerint olyan személyes tulajdonságok is szükségesek hozzá, amelyeket például Tünde a pozitív önbecsülésű személyekre jellemző tulajdonságokként említett egy bejegyzésében.

Miért nem jelentkeztem inspirátornak?

Az előadásban elhangzott, hogy senki nem jelentkezett a csoportinspirátori szerepre, szerintem ez nem annyira meglepő. Megnéztem az eredeti felhívást: „Szolgálati közlemény (2): csoportinspirátort keresünk :) Ketten már vagyunk, de kísérleti jelleggel szeretnénk másokkal is megosztani ezt a feladatot. Az inspirátor a csoport flow jellegű működésének egyik állandó motorja, amelyik soha nem áll le napi összefoglalókban jelzi vissza a csoport számára a kialakult tartalmi csomópontokat, orientálja azokat, akik 1-2 napon keresztül nem tudnak napi 24 órát az információáramlásban való részvétellel tölteni, de még igyekeznek együtt maradni velünk :) Jelentkezni nekem küldött levéllel, vagy üzenettel lehet vasárnap estig„ – én sem jelentkeztem, az okok (Szandra említette, hogy kíváncsi rájuk): „elrettentőek” voltak az inspirátorral szembeni követelmények, nem is igazán tudtam pontosan, hogy mit is takar ez a feladat, illetve nem is tartom magam olyan személyiségnek, aki a kommunikációban lelné a legnagyobb örömét, motorként, katalizátorként tudna funkcionálni. A praktikus ok az volt, hogy a konnektivista kurzus követelményei mellé csak akkor tudtam volna bevállalni az inspirátorságot, ha valaki garantálja, hogy a nap 48 órából fog állni ezentúl, az állandó jelenlét elvárása, a „soha le nem állás” is túl nagy kihívásnak tűnt.

Kérdőívek tapasztalatai

A kérdőívek kérdéseit szívesen átnéztem volna újra, de már nem voltak elérhetőek. Az pedig még izgalmasabb lett volna, ha a kurzus kezdetén adott válaszaimat is megnézhettem volna, esetleg jót mulattam volna a kezdeti naivságomon vagy összehasonlítottam volna azzal, hogy most mit válaszolnék. Azt gondolom, hogy hasznos lett volna ez a tapasztalat, akár még az előttem lévő két témahét teljesítésével kapcsolatban is.

A kérdőívek összefoglalójától bevallom egy kicsit többet vártam, egyrészt jó lett volna látni a konkrét statisztikákat, feldolgozási eredményeket vagy legalább a válaszok összesítését (természetesen név nélkül). Az elhangzott formában egy kissé lógnak a levegőben az előadás kijelentései, adatai. Az információkat kevésnek is érzem, lássuk melyek ezek:

• az időtényező fontos faktor a lemorzsolódásban és a kurzus elkezdésében;
• a kitöltők előzetesen 1–5 óra internethasználatot becsültek meg;
• 68% szerint nehezebben teljesíthető a kurzus mint a vizsga;
• több mint a fele szerint a napirendet nagy mértékben befolyásolja a kurzus végzése;
• legtöbben a blogírás iránt lelkesedtek, a fogalomtárkép volt az andragógia MA-sok mumusa (a külsősöké nem);
• Badoot senki sem használja (Nem ismertem, de a bejelentkező oldalból énúgy láttam erőteljes a társkereső-ismerkedő vonal.);
• a lemorzsolódás oka a kitöltők szerint a motiváció elvesztése és az időtényező.

Úgy gondolom, hogy nem sokkal lettem okosabb arra nézve, hogy a csoport milyen előfeltevésekkel vágott neki a kurzusnak. Szívesen hallottam volna például a résztvevők előzetes motivációs bázisáról (melyik motivációs tényező hogyan befolyásolja a lemorzsolódást). Az is izgalmas lett volna, ha a szakdolgozat következtetéseit, eredményeit is felvillantja az előadó, illetve én a hipotézisekre is nagyon kíváncsi lettem volna. Ezek a kíváncsiságok lehet, hogy már túlmutatnak a konnektivista kurzus tapasztalatain, de szerintem árnyalta volna a képet, objektívebb képet kaphattam volna a csoportról, hasznos néha kívülről rátekinteni a saját munkánkra.

Külsősök és megfigyelők

Ami viszont meglepetést okozott, hogy nem csak andragógia MA-s hallgatók voltak/vannak a csoportban. Marianna blogbejegyzéséből kiderült már a múlt héten, hogy ő pusztán érdeklődésből és lelkesedésből végzi kurzust, nem andragógus hallgató. De kik lehetnek a többiek, a külsősök? Én egy csoportnak-hálózatnak érzem magunkat, ez a kérdés csak azért merült fel bennem, mert a kérdőív értékelése két csoportra osztotta a résztvevőket, ezért érdekes lenne megtudni, hogy az andragógus jelölteken kívül kik voltak még a célcsoportja a kurzusnak.

Azt tudtuk, hogy vannak megfigyelők, a Facebook csoport nyilvános, bárki láthatja a hozzászólásokat, követheti az eszmecserét, csak nem szólhat hozzá. Lennének szerintem előnye és veszélye is annak, ha a Facbook csoport annyira nyílt lenne, hogy azok is hozzászólhatnának, akik nem tagjai a csoportnak. Előnye lenne a külvilág, új látásmód behozása és az aktivitás növekedése (a több hozzászólás újabb hozzászólásokat generál). Hátrány viszont, hogy a külső hozzászólok nem biztos, hogy elmélyedtek a témákban annyira mint a csoport, nem biztos, hogy egy nyelvet beszélnénk. A részvételi lehetőség azonban most adott mindenki számára, például a blogbejegyzésekhez bárki hozzá tud szólni a blogokban. Nem tudom, hogy ez mennyire jellemző, azt tapasztaltam, hogy nem túl nagy az aktivitás ezen a téren. (Van aki a „nagyvilágból kapott hozzászólást? Én egyet kaptam, az is reklám volt. A megfigyelők közül egy MA-as csoporttársunkról tudok, aki rendszeresen nyomon követi az eseményeket, olvassa a bejegyzéseket.)

Miért hasznos a konnekt kurzus?

A konnekt csoport hasznosságát az előadó a következőkben látta:

• tanulás saját időbeosztás szerint,
• IKT eszközök használata,
• magasabb szintű önismeret (korlátok, képességek megismerése, képes vagyok-e önszabályozó tanulásra).

A saját időbeosztás szerinti tanulás nekem egy kicsit ad hoc jellegűre sikeredett. Nem volt benne tervszerűség, folyamatosan próbáltam utólérni a csoportot, néha sikerült megközelíteni az élbolyt, néha pedig lemaradtam.

Az IKT eszközök megismerése mellett én fontos tényezőnek hoznám be az IKT kompetencia fejlődését, amiben nem csak az eszközök konkrét használni tudása van benne, hanem például az e-etikett, vagy a kompetencia affektív tényezői is (érték, attitűd). Ezeket fontosabbnak és nehezebben elsajátíthatónak tartom és a konnektivista kurzusban az eszközhasználat túlmutat a funkciók használatán. Még márciusban írtam egy hasonló témáról bejegyzést, amelyben azt jártam körbe, hogy melyek lehetnek a kurzus „kereszttantervi” kompetenciafejlesztési céljai.

Magasabb szintű önismeretre valóban szert tettem, megismertem a korlátaimat, azt is, hogy képes vagyok blogbejegyzéseket írni, jól-rosszul kommentelni. Az önszabályozó tanulás az ilyen feszes tempójú tanulás során nem tudom, hogy mennyire tud fejlődni.

Amit én még fontosnak tartok kiemelni, az a csoporttársakkal való kapcsolat elmélyülése, a közös kihívás, „megpróbáltatás” úgy érzem, hogy összekovácsolta a szűkebben vett csoportomat. Tartottuk egymásban a lelket, segítettünk egymásnak az információk eljuttatásában, humorral oldottuk a feszültséget.

Ami még nagyon fontos volt a számomra, hogy lehetőségem volt, sőt a kurzus inspirált arra, hogy egy-egy témában elmélyüljek, kifejtsem a véleményemet, tapasztalataimat  - a tapasztalatok, vélemények behozására ritkán van lehetőség egy egyetemi képzés keretein belül. Kulcsár Zsolt szavaival élve: meg kell találni az egyensúlyt az olvasás és az írás között, rendszerezni kell a tudásunkat, az információkat, a rendszerezés és a végiggondolás jó eszköze pedig, ha le is írjuk – az igazi tanulást pedig ez jelenti szerintem.